Mai naplóbejegyzésem: Két tűz között vagyok – anyám segítséget követel, a férjem pedig határozottan megtagadjaA nevem Eszter, huszonkilenc éves vagyok. Hat éve vagyok házas Tamással, és van egy csodálatos kislányunk, Zsófi, aki most töltötte be a negyedik évét.
Egy tipikus fiatal család életét éljük: mindketten dolgozunk, törlesztjük a lakáshitelt, figyeljük a kiadásainkat, és próbálunk mindent összehangolni. Mostanában otthonról dolgozom, így több időt tölthetek Zsófival, és ebben sokat segít anyám.
Anyám odáig van az unokájáért. Mindent megtesz értünk, kiviszi a kertjébe, sétáltatja, foglalkozik vele. Ez hatalmas támogatás számunkra. Zsófi imád anyámhoz járni – neki mindig ünnep, mert ott hintázik, a kertben játszik, homokozója van. De minden segítségnek megvan a maga árnyoldala is.
Anyám nagyon aktív. Nyugdíjas, de nem bír tétlenül ülni. Mindig talál valami új ötletet, most például egy pavilon építésébe fogott a kertjében. Meg sem kérdezett minket, egyszerűen rendelt építőanyagot, majd így szólt:
„Eszter, szólj Tamásnak, hogy jöjjön ki és segítsen kipakolni. Egyedül nem bírom megcsinálni.”Bólintottam, bár tudtam, mi lesz a válasz. Két éve ugyanaz:
„Ez anyád nyaralója, Eszter. Akkor ő is bajlódjon vele. Nem megyek ki. Egy életem van, egy szabadnapom egy héten. A kanapén fetrengek, és nem akarok segíteni senkinek. Ennyi!”
Megértem a férjem. Valóban sokat dolgozik. Néha hétvégén is a laptop előtt ül, mert sürgős munkát kell elvégeznie. Kellenek a pénzek – hitelt fizetünk, a gyerek felnő.
De közben ott van anyám, aki mindig mellettünk állt. Minden héten elviszi Zsófit. Nem követel semmit, nem szól bele az életünkbe. És most egyszerűen csak kérne egy kis segítséget a pavilonhoz. De Tamás nemet mondott.
Az építőanyagokat péntek reggel hozták ki. Anyám kétségbeesve hívott, hogy nincs segítsége. Mindent félretettem, beültettem Zsófit a kocsiba, és kihajtottam. Ketten anyámmal pakoltunk ki mindent: deszkákat, cementet, gerendákat.
Nem is beszélek arról, milyen nehéz volt. Anyám utána alig tudott kiegyenesedni. De leginkább az bántotta, hogy a veje még csak meg sem próbált segíteni.„Eszter, ez mégis mi férfi?! Komolyan?! Azt hittem, legalább kipakolna pár órára!” – forrt benne a méreg, miközben a port rázta le a kezéről.
Én pedig hallgattam. Szégyelltem magam anyám előtt, saját magam előtt, még Zsófi előtt is, aki nem értette, miért van a nagyi mérges, és miért szomorú az anyja.Amikor hazaértem, a házban jéghideg csönd ült. Megpróbáltam megmagyarázni, hogy ez nem hiszti, nem ostobaság – egyszerűen csak anyám kérése, aki mindig mellettünk áll. De Tamás csak legyintett:
„Figyelsz te egyáltalán rám?! Én cipeljem a világot?! Nekem semmi közöm a nyaralójához! Az ő dolga, ahogy akarja!”Nem tudom, mit tegyek. Valóban két tűz között vagyok. Egyik oldalon anyám, aki mindig itt van, segít, törődik velünk. Másik oldalon a fáradt, ideges férjem, aki úgy érzi, neki nem kötelessége segíteni. És szívem szakad meg, mert mindkettőjüknek igaza van.
Szeretem Tamást. És hálás vagyok anyámnak. De nem értem, miért lett a családom harctér. Miért kell mindig mentegetőznöm? Miért kell egy egyszerű kérésből hetekig tartó viaskodásnak lennie?
Belefáradtam. Elegem van abból, hogy én vagyok a pufferként, aki mindig kibékíti a két oldalt. Azt akarom, hogy anyám úgy érezze, törődnek vele, Tamás pedig megértse, hogy néha a segítség nem kötelezettség, hanem tisztelet az asszony iránt, aki mindig mellette van.
Néha elgondolkodom – talán keményebbnek kellene lennem? Vagy éppen lágyabbnak? Vagy inkább ne szóljak semmit, és csináljam csendben? Nem tudom.De egyet tudok: nem akarom, hogy Zsófi egyszer ilyen helyzetbe kerüljön. Azt akarom, hogy szeretetben, megértésben és tiszteletben éljen. És hogy ne legyen háború a férje és a nagymamája között.
Csak azt nem tudom, hogyan érem ezt el…
