Én, László, egy olyan ember, aki két hosszú, kínokkal teli évig próbált legalább egy szikrányi kapcsolatot teremteni feleségem előző házasságából származó lányával, végre elértem a tűrőképességem határát. Idén nyáron átlépett minden határt, amit eddig keservesen próbáltam fenntartani, és a türelmem, amit eddig az utolsó erőmmel tartottam vissza, vulkánként robbant ki harag és kétségbeesés formájában.
Kész vagyok felfedni ezt a szívszaggató történetet, egy árulással és fájdalommal átitatott tragédiát, amely azzal végződött, hogy otthonunk ajtajai örökre bezárultak előtte.
Amikor megismertem a feleségemet, Zsófiát, ő egy széthullott múlt terhét cipelte – egy kudarcba fulladt házasságot és egy huszonnégy éves lányt, akit Annának hívtak. A válása tizennyolc évvel ezelőtt zárult le. A szerelmünk villámcsapásként lobbant fel: rövid, szenvedélyes románc, ami őrült sebességgel sodort minket a házasságba.
Az együttélésünk első évében eszembe sem jutott, hogy közelebb kerüljek a lányához. Miért avatkoztam volna egy idegen fiatal nő életébe, aki az első pillanattól úgy nézett rám, mintha egy betolakodó lennék, aki eljött, hogy kirabolja az ő világát?
Anna ellenségessége olyan nyilvánvaló volt, mint a napfény. A nagyszülei és az apja gondosan elültették benne a gyűlölet magvait, meggyőzve őt, hogy anyja új családja a kiváltságai végét jelenti – a kizárólagos szeretet és bőség, ami valaha csak az övé volt, most elvész. És nem is tévedtek teljesen.
Az esküvőnk után Zsófiát egy heves, érzelmektől izzó vitára kényszerítettem, ami majdnem megtört engem. Dühöngtem – szinte az egész fizetését Anna szeszélyeire költötte. Zsófiának jól fizető állása volt, pontosan fizette a tartásdíjat, de ezzel nem érte be, mindent megvett, amit Anna csak kívánt: a legújabb okostelefonoktól a drága ruhákig, amik felemésztették a pénzünket. A mi kis családunk, amely egy szerény házban élt Debrecen közelében, alig tengődött a maradék morzsákon.
A falakat rengető veszekedések után sikerült egy törékeny egyezséget kötnünk. Anna pénze a legszükségesebbre korlátozódott – tartásdíj, karácsonyi ajándékok, néha egy-egy kirándulás –, de a pazarlás végre megszűnt. Legalábbis ezt hittem.
Minden a feje tetejére állt, amikor megszületett a fiunk, a kis Bence. Egy halvány reménysugár gyúlt bennem – arról ábrándoztam, hogy a gyerekek összebarátkoznak, igazi testvérekként nőnek fel, összekötve őket nevetés és közös emlékek. De a lelkem mélyén tudtam, hogy ez egy ostoba álom, amelynek nincs jövője.
Az korkülönbség óriási volt – huszonöt év –, és Anna már Bence első lélegzetvételétől gyűlölte őt. Számára ő egy eleven sértés volt, kézzelfogható bizonyíték arra, hogy anyja figyelme és pénze már nem kizárólag az övé. Próbáltam Zsófiát észhez téríteni, de ő görcsösen ragaszkodott a családi egység mániákus víziójához.
Azt hajtogatta, hogy ez létfontosságú, hogy mindkét gyerek az övé, hogy egyformán szereti őket. Végül engedtem. Amikor Bence húszhónapos lett, Anna elkezdett megjelenni a mi békés otthonunkban Pécs közelében, állítólag azért, hogy „játszon a kisöccsével”.
Ekkor már nem tudtam elkerülni a vele való szembenézést. Nem tehettem úgy, mintha láthatatlan lenne! De köztünk nem csillant fel semmilyen melegség. Anna, apja és nagyszülei mérgező szavaitól felbujtva, jéghideg gyűlölettel fogadott. A tekintete szúrt, minden pillantása azzal vádolt, hogy tolvaj vagyok, aki elrabolta az anyját és az életét.
Aztán elkezdődtek a sunyi, gonosz csínyek. „Véletlenül” felborította az aftershave-emet, üvegszilánkokkal és csípős szaggal árasztva el a szobát. „Figyelmetlenségből” egy marék sót szórt a levesembe, amitől az ehetetlen masszává vált. Egyszer a koszos kezével végigsimított a kedvenc gyapjúkabátomon, ami a folyosón lógott, alig titkolt kajánsággal. Panaszkodtam Zsófiának, de ő csak legyintett: „Ezek ostobaságok, László, ne csinálj belőle ügyet.”
A tetőpont ezen a nyáron érkezett el. Zsófia egy hétre magunkhoz vette Annát, amíg az apja a Balatonnál, Siófok közelében pihent. A házunkban éltünk Szeged környékén, és hamarosan észrevettem, hogy Bence nyugtalan lett. Az én kincsem, aki általában olyan vidám és csendes volt, most szeszélyessé vált, minden apróság miatt sírt. A hőséget okoltam, talán a fogzást – mígnem megláttam az igazságot a saját szememmel.
Egy este csendben beléptem Bence szobájába, és megdermedtem a rémülettől. Anna ott állt, és titokban csípte a lábacskáit. A fiam zokogott, ő pedig ocsmány, diadalmas vigyorral nézett, úgy téve, mintha mi sem történt volna. Hirtelen eszembe jutottak azok a halvány kék foltok, amiket korábban láttam rajta – azt hittem, játék közben szerezte, mert eleven gyerek. Most minden összeállt. Ő volt az. Az ő gyűlölettel teli kezei bántották.
A düh olyan erővel áradt szét bennem, mint egy cunami, harag, amit alig tudtam megfékezni. Annának majdnem huszonhat éve van – ő már nem ostoba kislány, aki nem tudja, mit tesz. Ráordítottam úgy, hogy a ház beleremegett, a szomszédok pedig valószínűleg felugrottak az ágyból. De ahelyett, hogy megbánást mutatott volna, mérget köpött az arcomba, üvöltve, hogy azt kívánja, bárcsak mind meghalnánk.
Akkor, mondta, visszakaphatná az anyját és a pénzét kizárólag magának. Hogy nem csaptam rá, nem értem – talán azért, mert Bencét öleltem, ringattam, és törölgettem a könnyeit, amik patakként folytak.
Zsófia nem volt otthon – elment vásárolni. Amikor回来了, mindent elmeséltem neki, a szívem vadul kalapált. De Anna, ahogy várható volt, színjátékot rendezett, zokogott és esküdözött, hogy ártatlan. Zsófia neki hitt, nem nekem. Azt mondta, hogy túlzok, hogy a harag elhomályosította az ítélőképességemet.
Nem vitatkoztam. Csak ultimátumot adtam: ez volt az utolsó alkalom, hogy ez a lány belépett a házunkba. Felkaptam Bencét, összepakoltam egy táskát, és elmentem pár napra a nővéremhez Győrbe. Levegőre volt szükségem, hogy ne őrüljek meg.
Amikor visszajöttem, Zsófia szemrehányó tekintettel fogadott. Azzal vádolt, hogy igazságtalan vagyok, hogy Anna megállás nélkül sírt és könyörgött, hogy higgyenek neki.
Hallgattam. Nem maradt bennem erő, hogy magyarázkodjak vagy színészkedjek. A döntésem sziklaszilárd: Anna ide többé nem jön. Ha Zsófia másképp látja, válasszon – a lánya vagy a családunk. Bence biztonsága és nyugalma szent számomra.
Nem hátrálok meg. Zsófia döntse el, mi értékesebb: Anna krokodilkönnyei vagy az életünk Bencével. Elegem van ebből a rémálomból. Az otthonnak a menedékemnek kell lennie, nem csatatérnek, amit átitat a gyűlölet és a fortély.
Ha kell, elválok habozás nélkül. A fiam nem fog szenvedni más gonoszsága miatt. Soha többé. Anna kitörlődött az életünkből, és én vasakarattal zártam be az ajtókat előtte.
