A bátyám és a húgom szinte egyszerre hívtak fel. Felköszöntöttek a harmincadik születésnapomon.
— Lizonka, kimondhatatlanul szeretlek, kishúgom. Légy boldog. A pénzt már át is utaltam, vegyél magadnak valamit, ami örömet szerez a lelkednek — röviden és visszafogottan köszöntött a bátyám, Anton. — Te mindig ugyanaz vagy… inkább elbújsz mindenki elől ezen a csodás napon, igaz?
— Te ismersz engem.
— Lizka, boldog harmincat! Talán ideje lenne végre felnőni? És elkezdeni, mint minden „normális házas nő”, megteríteni az egész családnak? Itt lenne az ideje — gúnyolódott a húgom, Ira.
— Nem fogsz rávenni. Te fogsz férjhez menni, és majd te fogod elkápráztatni az új rokonságot a süteményeiddel és befőttjeiddel. Ez nem nekem való, Ira, és nem fogok megváltozni. Azt sem tudom, mit készített Misa, mivel akar meglepni. Én viszont már megajándékoztam magam.
— Akkor lepj meg engem.
— Ejtőernyős ugrás — mondtam büszkén.
— Úristen… megőrültél! Remélem, legalább oktatóval?
— Természetesen. Nem vagyok öngyilkos. Ez az első ugrásom. Utána már lehet egyedül is.
Ezután felhívott az anyósom, majd a férjem nővére. Édes jókívánságokkal árasztottak el: egészséget, boldogságot, minden jót. És azt is, hogy én és Mihail végre, legalább a házasság harmadik évében, gyermeket vállaljunk.
— Erzsébet, az én legnagyobb vágyam, hogy unokát adj nekem. Meg kell értened — már harminc vagy, a te korodban már régen anyának kellene lenned — kezdte Raisza Alekszejevna.
— Köszönöm. Figyelembe vesszük a kívánságaitokat — soha nem ellenkeztem az anyósommal, a békét választva.
— Komolyan mondom, Liza. Elég volt már. Eleget éltek magatokért, ideje a családra gondolni. Ma elmegyünk hozzátok a születésnapodra, és erről komolyan beszélni fogunk. A férjemmel egy különleges ajándékot is készítettünk nektek, ha végre gyereket vállaltok.
Hitetlenkedve elmosolyodtam.
Micsoda merészség… „elmegyünk hozzátok”… Vajon ki hívta őket? Mindenki tudja, hogy én nem a hagyományos módon ünneplem a születésnapomat.
Nem arról van szó, hogy elutasítom ezt a napot. Csak ez az én napom. Egyedül az enyém. Ezért nem töltök órákat a konyhában, nem készítek százféle ételt tömegeknek.
Nem költöm a pénzemet éttermekre, hogy összegyűjtsem azokat a vendégeket, akik ugyanazokat a sablonos jókívánságokat ismételgetik.
Gyerekkorom óta tudtam, hogy a születésnapomat csak magamnak szentelem. Iskolásként kértem a szüleimet, vigyenek az erdőbe vagy a folyóhoz, ahol apám csónakot bérelt, és a vízen hajóztunk.
Később, az egyetemen kisvárosokba utaztam vagy a barátaimmal a hegyekbe mentem — hogy a csillagokat nézzük és a napfelkeltét várjuk.
És ma ejtőernyős ugrásra mentem az aeroklubba. Alig vártam.
De az anyós, az após és a férjem húga a férjével — őket nem vártam. Ezt a helyzetet rendezni kellett.
Mihail egy órával ebéd előtt érkezett, korábban kijött a munkából, hogy felköszönthessen.
— Drágám, annyira örülök, hogy mellettem vagy. Boldog születésnapot, és azt kívánom, hogy boldog légy. Ez neked — adott egy nagy csokor fehér rózsát és egy parfümüzleti ajándékkártyát.
— Köszönöm… nagyon kedves, de miért ez a nagy költekezés?
Tudtam, hogy anyagilag nincs a legjobb helyzetben. Még törlesztette az autóhitelét, a fizetése pedig nem volt stabil. Én viszont… a karrierem gyorsan ívelt felfelé.
— Nem tudok ajándék nélkül jönni, ezt te is tudod — mosolygott.
— Rendben, de valami más is érdekel.
— Hallgatlak.
— Miért hívtad meg ma a szüleidet és Larysát a férjével?
Mihail elhallgatott… mondani akarta, hogy nem hívta meg őket, de nem tudott hazudni. Én mindig észrevettem a hazugságait.
— Hát… valójában nem hívtam meg őket, de amikor anyám mondta, hogy együtt jönnének felköszönteni, nem tudtam nemet mondani. Érted?
— Nagyon is értem. Egyszerűen azt kellett volna mondani: nem fogadunk vendégeket. És főleg — én sem leszek otthon.
— Mi… ejtőernyős ugrás?
— Igen. Úgyhogy hívd fel őket, és mondd meg, hogy ne jöjjenek.
— Liza, ezt nem tudom… a szüleim meglepetést is készítettek. Nem ülhetünk le legalább együtt egy teára és tortára?
— Teára? És a tortát te vetted? Hol van? Ez az én születésnapom, nem vendéglátás. Nem fogok senkit etetni.
— Liza, gondold át…
— Már átgondoltam. Ha jönnek — téged sem foglak többé etetni.
És elmentem az aeroklubba…
Amikor visszatértem — adrenalinnal tele, még mindig remegve az izgalomtól — a húgom hívott.
— Te egyszerűen pimasz vagy, Liza. Ez tiszta önzés.
— Igen. És aztán?
— Anya annyira megsértődött, hogy még beszélni sem akar veled. És azt mondták, hogy azt a „befektetést” a gyerekre sem adják már.
— Nem is számítottam rá.
Amikor hazaértem, Mihail nem volt otthon. A szüleihez ment.
Csak elmosolyodtam.
— Nos… végre nyugalom. Ez az én napom volt. És tökéletes volt — pontosan olyan, amilyennek én akartam.
És én ilyen vagyok. Aki ezt nem fogadja el, az egyszerűen elmehet mellettem.
