Próbálom érzékletesebben, részletesebben elmondani a történetet magyarul:
Már szinte egy örökkévalóságnak tűnt, hogy nem hallottam a mostohalányomról, Hyacinthről.
Ezért, amikor meghívott vacsorára, hirtelen elöntött a remény: talán végre eljött az a pillanat, amikor helyrehozhatjuk, ami köztünk elromlott. De arra, ami a vendéglőben várt, semmi sem készíthetett volna fel.
Rufus vagyok, 50 éves, és az évek során megtanultam együtt élni a nehézségekkel. Az életem kiegyensúlyozott — talán túlságosan is az. Egy csendes irodai munkát végzek, szerény otthonban élek, esténként pedig vagy egy könyvvel, vagy a hírek nézésével töltöm az időt.
Nem túl izgalmas, de mindig megelégedtem ezzel. Az egyetlen dolog, amit sosem sikerült igazán rendbe tennem, az a kapcsolatom Hyacinthtel.
Egy éve, talán még régebben nem hallottam róla semmit.
Valójában sosem alakult ki igazi kötelék közöttünk, már azóta sem, hogy feleségül vettem az édesanyját, Lilith-et, amikor Hyacinth még tinédzser volt.
Mindig tartotta a távolságot, és azt hiszem, idővel én is feladtam a próbálkozást. Ezért lepett meg, amikor egy nap váratlanul felhívott, és a hangja szokatlanul vidámnak tűnt.
– Szia, Rufus – mondta, a hangja szinte túl derűs volt. – Mit szólnál, ha vacsoráznánk egyet? Van egy új étterem, amit ki akarok próbálni.
Először nem is tudtam, mit feleljek. Hyacinth régóta nem keresett. Talán ez az ő módja volt arra, hogy kibéküljünk? Egy hidat építsünk közöttünk? Ha így volt, én készen álltam rá. Évek óta vágytam erre. Szerettem volna valami családfélét érezni köztünk.
– Persze – válaszoltam, reménykedve egy új kezdetben. – Mondd meg, hova és mikor.
Az étterem elegáns volt – sokkal elegánsabb, mint amihez hozzászoktam.
Sötét faasztalok, finom világítás, és hibátlan fehér ingekbe öltözött pincérek. Hyacinth már ott volt, amikor megérkeztem, és… valahogy másként festett. Mosolygott, de a mosoly nem ért el a szeméig.
– Szia, Rufus! Megérkeztél! – üdvözölt, de valami furcsa feszültség volt benne. Mintha túlságosan próbálna laza lenni. Leültem vele szemben, és próbáltam olvasni a helyzetből.
– Hogy vagy? – kérdeztem, remélve, hogy végre egy igazi beszélgetést kezdhetünk.
– Jól, jól – felelte gyorsan, miközben a menüt böngészte. – És te? Minden rendben nálad? – A hangja udvarias volt, de távoli.
– Semmi különös – válaszoltam, de úgy tűnt, nem igazán figyel. Mielőtt bármi mást mondhattam volna, intett a pincérnek.
– Kérünk homárt – mondta mosolyogva felém –, és talán egy steaket is. Mit gondolsz?
Pislogtam, kicsit zavarba jöttem. Még bele sem néztem a menübe, de ő már a legdrágább ételeket rendelte. Vállat vontam. – Persze, amit szeretnél.
De az egész helyzet furcsa volt. Idegesnek tűnt, fészkelődött a székében, néha a telefonjára pillantott, és szűkszavúan válaszolgatott.
Ahogy a vacsora haladt, próbáltam mélyebb témák felé terelni a beszélgetést. – Rég volt már, nem igaz? Hiányzott, hogy beszélgessünk.
– Igen – motyogta, alig pillantva fel a homárjáról. – Elfoglalt voltam, tudod.
– Olyan elfoglalt, hogy egy évre eltűnj? – kérdeztem félig viccelődve, de a szomorúságot nehezen rejtettem el a hangomban.
Egy pillanatra rám nézett, majd vissza a tányérjára. – Tudod, hogy van ez. Munka, élet…
A szeme folyamatosan a terem más részeire rebbent, mintha valakire vagy valamire várna. Tovább próbálkoztam: kérdeztem a munkájáról, a barátairól, bármiről, hogy fenntartsam a beszélgetést, de rövid válaszokat kaptam, szemkontaktus nélkül.
Egyre inkább úgy éreztem, mintha olyasvalami részese lennék, amiben nem lenne helyem.
Aztán megérkezett a számla.
Automatikusan nyúltam érte, elővettem a kártyámat, készen állva arra, hogy kifizessem, ahogy terveztem. De épp amikor át akartam adni, Hyacinth közelebb hajolt a pincérhez, és halkan mondott valamit. Nem hallottam, mit.
Mielőtt megkérdezhettem volna, egy gyors mosolyt villantott rám, és felállt. – Mindjárt jövök – mondta. – Csak ki kell mennem a mosdóba.
Néztem, ahogy elsétál, és a gyomrom szorongani kezdett.
Valami nem stimmelt. A pincér átadta a számlát, és a szívem megdobbant, amikor megláttam az összeget. Sokkal magasabb volt, mint amire számítottam.
A mosdó felé néztem, arra számítva, hogy Hyacinth visszatér, de nem jött.
Percek teltek el. A pincér várakozóan állt mellettem. Sóhajtva átadtam a kártyámat, lenyelve a csalódottságot. Mi történt az imént? Tényleg csak egy ingyen vacsorára kellettem?
Kifizettem az összeget, a mellkasomban nehezedő gombóccal indultam az ajtó felé. Egy hullámnyi frusztráció és szomorúság öntött el. Csak egy esélyt akartam, hogy újra kapcsolatba lépjünk, hogy beszéljünk, ahogy még sosem tettük. Most viszont úgy éreztem, kihasználtak.
De ahogy az ajtóhoz értem, egy hangot hallottam mögöttem.
Lassan megfordultam, nem tudva, mire számítsak. A gyomrom még mindig görcsben volt, de amikor megláttam Hyacinth-et, elakadt a lélegzetem.
Egy hatalmas tortát tartott a kezében, az arcán gyerekes, csibészes mosollyal. A másik kezében egy csokor léggömb volt, amelyek vidáman lebegtek felette.
Pislogtam, próbáltam értelmet találni a helyzetben……egy levelet, amely mindent megváltoztatott. De térjünk vissza Rufus és Hyacinth történetére!
**Magyar változat:**
Mielőtt bármit is mondhattam volna, Hyacinth sugárzó mosollyal felkiáltott:
– Nagypapa leszel!
Egy pillanatig csak álltam ott, döbbenten. Az agyam próbálta feldolgozni a szavakat.
– Nagypapa? – ismételtem, mintha valami hatalmas dolgot hagytam volna ki.
A hangom megremegett. Ez volt az utolsó dolog, amit vártam, és nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam.
Ő nevetett, a szeme izgatottan csillogott, ugyanazzal a furcsa energiával, amit egész este éreztem nála.
Most azonban minden értelmet nyert.
– Igen! Meg akartalak lepni – mondta, miközben közelebb lépett, és a tortát mint valami trófeát emelte fel. Fehér volt, kék és rózsaszín cukormázzal, és nagy betűkkel ez állt rajta: „Gratulálunk, Nagypapa!”
Újra pislogtam, még mindig próbáltam felfogni a helyzetet.
– Várj… Szóval ezt mind megtervezted?
Bólintott, miközben a lufik gyengéden hintáztak a kezében.
– A pincérrel dolgoztam össze! Különleges alkalmat akartam csinálni belőle. Ezért tűntem el folyton – nem akartalak cserbenhagyni, esküszöm. Életed meglepetését akartam adni.
A mellkasom összeszorult, de ez nem csalódottság vagy harag volt. Ez valami más volt. Valami meleg.
Lenéztem a tortára, aztán Hyacinth arcára, és hirtelen minden a helyére került.
– Ezt mind miattam csináltad? – kérdeztem halkan, még mindig olyan érzéssel, mintha álmodnék.
– Persze, Rufus – mondta lágyan. – Tudom, hogy voltak nézeteltéréseink, de azt akartam, hogy része legyél ennek. Nagypapa leszel.
Elhallgatott, ajkába harapott, mintha nem tudná, hogyan fogadom majd.
– Azt akartam mondani neked, hogy fontos vagy nekem.
Valami a szavaiban mélyen megérintett. Hyacinth sosem volt az, aki könnyen megnyílt volna, de most itt állt, és próbált áthidalni egy szakadékot, ami évek óta köztünk tátongott. A torkom elszorult, ahogy megpróbáltam megtalálni a megfelelő szavakat.
– Én… nem is tudom, mit mondjak.
– Nem kell mondanod semmit – felelte, a szemembe nézve. – Csak azt akartam, hogy tudd, fontos vagy az életünkben. Az én életemben. És a baba életében.
Hyacinth mély lélegzetet vett, láthatóan ez neki sem volt könnyű.
– Tudom, hogy nehéz időszakunk volt, Rufus. Nem voltam könnyű gyerek. De… felnőttem. És azt akarom, hogy része legyél ennek a családnak.
Egy pillanatig csak bámultam őt, a szívem tele volt olyan érzelmekkel, amiket évek óta nem engedtem szabadjára. A távolság, a feszültség kettőnk között – abban a pillanatban mind eltűnt.
Nem érdekelt az esetlen vacsora vagy a korábbi csendek. Csak az számított, hogy itt állt előttem, és ezt a hihetetlen ajándékot adta nekem.
– Hyacinth… nem is tudom, mit mondjak. Erre nem számítottam.
– Én sem számítottam arra, hogy terhes leszek! – nevetett, és most először évek óta nem erőltetetten. Ez igazi volt. – De itt tartunk.
Nem tudtam megállni. Valami bennem végre felszabadult, előreléptem, és megöleltem őt.
Egy pillanatig merev volt, valószínűleg ugyanolyan meglepett, mint én, de aztán ellazult. Ott álltunk, egymást átölelve, a lufik fölöttünk himbálóztak, a torta pedig kicsit összenyomódott köztünk, de hosszú-hosszú idő óta először éreztem úgy, mintha végre visszakaptam volna a lányomat.
– Annyira örülök neked – suttogtam a hajába, a hangom elcsuklott az érzelemtől. – El sem tudod képzelni, mennyit jelent ez nekem.
Ő kicsit eltávolodott, és megtörölte a szemét, de még mindig mosolygott.
– Nekem is sokat jelent. Sajnálom, hogy ilyen távolságtartó voltam. Nem tudtam, hogyan… hogyan térhetnék vissza mindazok után. De most itt vagyok.
Bólintottam, nem bízva abban, hogy megszólalhatok anélkül, hogy elcsuklana a hangom. A szívem majd kiugrott a helyéről, és csak megszorítottam a kezét, remélve, hogy érzi, mit jelent nekem ez a pillanat.
Rám mosolygott, majd lenézett a tortára.
– Talán ideje mennünk, mielőtt kidobnak minket – mondta viccesen, a hangja most sokkal könnyebb volt. – Ez lehet a legfurcsább nagypapai bejelentés, amit valaha láttak.
Felnevettem, miközben a szemem sarkából letöröltem egy könnycseppet.
– Valószínűleg.
Magunkhoz vettük a tortát és a lufikat, és ahogy kiléptünk az étteremből a hűvös éjszakába, valami bennem megváltozott.
Mintha az évek távolsága és az az érzés, hogy nem tartozom az életéhez, mind eltűnt volna. Már nem csak Rufus voltam. Mostantól a babája nagypapája leszek.
Ahogy a friss levegőbe léptünk, Hyacinthre pillantottam, könnyebbnek érezve magam, mint évek óta.
– Szóval, mikorra várható a nagy nap? – kérdeztem, hagyva, hogy az izgalom végre belém költözzön.
Elmosolyodott, és szorosabban fogta a lufikat.
– Hat hónap múlva. Lesz elég időd felkészülni, nagypapa.
És ezzel a fal köztünk végleg leomlott. Nem voltunk tökéletesek, de valami jobbá váltunk: család lettünk egy torta, amely azonban egy döbbenetes titkot rejtett, ami mindent megváltoztatott.
