Dániel úgy érezte, az élete tökéletes: szerető felesége, újszülött kislánya, és egy keresztelő, amely mindezt megkoronázza. Ám amikor a pap karjába veszi a gyermeket, mosolya elhalványul. „Ez lehetetlen” – suttogja, és a templomon jeges csend fut végig. Titkok kezdenek kibontakozni, és Dániel világa darabokra hullik.
Aznap reggel a gyerekszoba ablakánál álltam, figyelve, ahogy a reggeli fény átszűrődik a csipkefüggönyön, lágy ragyogást vetve Brittany kiságyára. Nem tudtam nem mosolyogni. Ez volt az, amire mindig is vágytam.
Úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, ahogy lenéztem a kislányomra. Olyan békés volt, olyan apró, olyan tökéletes. Az én kicsi lányom.
Sok éven át csak álmodoztam erről a pillanatról: házasság, apaság, egy otthon, amit magam terveztem. Ez mind elérhetetlennek tűnt még az egyetemi évek alatt, amikor először megláttam Nadine-t.
Még most is emlékszem, ahogy először megpillantottam őt a könyvtár lépcsőjén, egy vázlatfüzettel az ölében. Azonnal tudtam, hogy különleges. Éreztem, hogy fontos része lesz az életemnek.
Gyorsan és természetesen váltunk egymás életének részévé. És most, öt év házasság után, itt vagyunk. Brittany, a mi kis angyalunk, éppen négy hónapos lett.
Boldognak kellett volna lennem. Az is voltam. De valami mégis feszített belülről. Nadine az utóbbi időben csendesebb, távolságtartóbb lett.
Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak az újdonsült szülők fáradtsága, a kialvatlan éjszakák és a munkája miatt van így.
De ez egyre jobban aggasztott. Néha rajtakaptam, ahogy Brittanyt nézi, arcán feszült kifejezéssel, mintha valami hatalmas súlyt cipelne. Nem tudtam, mit kezdjek ezzel.
A mai nap azonban különlegesnek ígérkezett: Brittany keresztelője. Egy ünnepnap, ami megerősíti azt az új életet, amit együtt építettünk.
A templom mindig otthonos érzést keltett bennem.
A régi kőfalak és a füstölő ismerős illata megnyugtató volt. A családom generációk óta ide járt. Itt esküdtek meg a szüleim. Itt kereszteltek meg engem is. Ez a hely része volt az életemnek, része volt nekünk.
Nadine mellettem sétált, Brittanyt a karjában tartva. Egész reggel alig szólt pár szót, arca sápadt volt. Azt gondoltam, csak az idegesség miatt. Mindig csendesebb volt az ilyen nagy események előtt.
– Jól vagy? – kérdeztem halkan, közelebb hajolva hozzá, ahogy az oltár felé haladtunk.
Egy halvány, kényszeredett mosolyt eresztett meg. – Igen, csak… kicsit ideges vagyok.
Megszorítottam a kezét, bátorítóan. Csak idegesség, semmi több. Minden rendben lesz.
Gabriel atya szokásos melegséggel fogadott bennünket, és elkezdődött a szertartás.
Büszkeség töltött el, ahogy ott álltam a családommal. Ez volt az a pillanat, amire vártam, amit majd úgy emlegethetek: „Megcsináltuk.” Végre minden tökéletes volt.
Aztán Gabriel atya magához vette Brittanyt, és valami megváltozott.
Az egész templomban érezni lehetett a változást, először alig észrevehetően, majd egyre erőteljesebben. A pap keze remegett, ahogy tartotta a gyermeket, szemei az arcára szegeződtek. Megrendültnek tűnt.
– Mi a baj? – kérdeztem alig hallhatóan, miközben belülről üvöltöttem.
Gabriel atya rám nézett, arca halálsápadt volt. – Ez lehetetlen… ez a gyermek… – hebegte, majd újra Brittanyra pillantott. – Ő… a testvéremé.
Megdermedtem. Nem jól hallottam. Ez nem lehet igaz.
– Mit mondott? – kérdeztem, hangom megremegett a félelemtől és a hitetlenségtől.
Az atya remegő kézzel mutatott Brittanyra. – A testvéremnek, Matthew-nak és nekem van egy jellegzetes születési jegyünk – mondta halkan. – Egy félhold alakú folt a bal fül mögött. Ez örökletes. Brittanynak is megvan.
Mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj. Nem, ez nem történhet meg. Brittany az én gyermekem, az enyém! Nadine-ra néztem, de ő már hátrált, arca olyan fehér volt, mint a fal.
Aztán szó nélkül megfordult és elrohant.
– Nadine! – kiáltottam utána, de nem állt meg, vissza sem nézett.
A templomban néma csend telepedett, csak a gyülekezet suttogása hallatszott. Mindenki minket nézett, de én alig érzékeltem bármit. Csak a fülemben dübörgő zajt és a mellkasomban növekvő pánikot éreztem.
Ez nem lehet igaz.
Gabriel atya magyarázni próbált valamit arról, hogy a testvére kisgyerekként pontosan úgy nézett ki, mint Brittany, és hogy ez nem lehet véletlen.
De semmi nem állt össze. Brittany az enyém. Mi együtt hoztuk őt világra. Mi egy család vagyunk.
Vagy mégsem?
A templomból kirohanva Nadine után siettem, szívem őrült tempóban vert, ahogy egyre inkább közelített a válaszokhoz.
Amikor beléptem a hálószobába, ahol Nadine kapkodva pakolt egy bőröndbe, az utolsó reményfoszlány is szertefoszlott bennem.
– Nem mész el – mondtam halkan, szinte hidegen, alig ismertem rá a saját hangomra. – Nem, amíg nem mondod el az igazat.
Nem fordult felém, csak tovább dobálta a ruhákat a bőröndbe. A keze remegett. – Daniel, én…
– Igaz? – vágtam a szavába, a hangom megemelkedett, az eddig elfojtott dühöm feltört belőlem. – Brittany… nem az én lányom?
Megállt. A szoba pillanatokra néma csendbe burkolózott. Aztán lassan megfordult, szeme vörös volt a könnyektől, amelyek végigfolytak az arcán.
– Annyira sajnálom – suttogta. – Soha nem akartam, hogy így tudj meg mindent.
– Így? – visszhangoztam, a hangom megrepedt. – Hogy a fenébe akartad, hogy megtudjam? A gimnáziumi ballagásán?
Nadine összerezzent, és a padlóra szegezte a tekintetét. – Nem tudtam, hogyan mondjam el – szinte alig hallottam, amit mondott. – Hiba volt, Daniel. Magányos voltam, és Matthew… egyszerűen megtörtént.
– Egyszerűen megtörtént? – nevettem fel keserűen, a hangom nyers és torz volt. – A hiba olyasmi, amit egyszer teszel meg. Ez? Ez az egész életünk, Nadine. Minden, amit felépítettünk… hazugság volt?
Megrázta a fejét, most már zokogva. – Szeretlek, Daniel. Esküszöm, nem akartalak bántani.
– Már összetörtél – suttogtam.
Nem maradt mit mondani. Az igazság napvilágra került, és minden porcikámat átjárta, mint a tűz, ami csak hamut hagy maga után.
Nadine, akiről azt hittem, a lelki társam, hazudott nekem, és elárulta az esküvői fogadalmunkat.
És most elmegy. Viszi magával azt, ami még maradt az életünkből. Láttam, ahogy leveszi a jegygyűrűjét, és leteszi az éjjeliszekrényre.
– És mi lesz Brittanyval? Őt is itt hagyod?
Megdermedt az ajtóban, és mély sóhajt hallatott. – Igen… Sajnálom, de az elmúlt hónapok megmutatták, hogy nem vagyok alkalmas anyának. Ráadásul azt sem tudom, hova megyek innen.
Nem hittem el, amit hallottam, de mielőtt bármit mondhattam volna, Nadine már eltűnt.
Az éjszaka üresen kongott. Éppen úgy, mint én.
A nappaliban ültem, bámultam a semmibe, miközben Brittany odafent az ágyában aludt. Nem tudtam felfogni. Hogy hullott szét minden ilyen gyorsan? Egyik pillanatban még a világ legboldogabb embere voltam. A következőben… az egész életem hazugság lett.
Nem tudtam kiverni a fejemből Gabriel atya szavait. „Ő a testvéremé.” Brittany… nem az enyém. De ahogy arra gondoltam, hogy hátat fordítok neki, a szívem olyan fájdalmat érzett, amit nem tudtam megmagyarázni.
Felsétáltam az emeletre, halkan nyitottam ki az ajtót. Brittany békésen aludt, apró mellkasa lassan emelkedett és süllyedt. Leültem a kiságya mellé, a torkom elszorult.
– Az enyém vagy – suttogtam, könnyek szúrták a szememet. – Bármi történjék is, az enyém vagy.
Akkor jöttem rá, hogy a szeretet nem a biológiáról szól. Nem a vér számít. Hanem az, hogy jelen vagy, hogy mindent beleadsz.
Brittanynek szüksége volt rám, és nem fogom elhagyni őt.
– Ez az, amit Isten rendelt – mormoltam, miközben óvatosan a karomba vettem őt.
Abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ez az én utam, és végig fogom járni.
