Hosszú évek teltek el Nicole és Mike házasságában, amelyet Mike végtelen vágyakozása a gazdagság és a társadalmi státusz iránt mérgezett, miközben a szeretet lassan elhalványult. Végül Nicole úgy döntött, hogy a váláskor mindent átad Mike-nak – legalábbis úgy gondolta, hogy így lesz.
Mike számára ez a pillanat élete legnagyobb győzelme volt, de fogalma sem volt arról, hogy Nicole terve már titokban, de annál erőteljesebben megvalósul a háttérben.
Nicole a jogász irodájából lépett ki lehajtott fejjel és leszegett vállakkal, tökéletesen ábrázolva a megtört volt feleséget. Az eső szakadt az utcán, szomorú, komor tájat festve, amely tökéletesen illeszkedett a fájdalomhoz, amit ő eljátszott.
De amint az lift ajtaja bezárult, az arcán egy kicsi, játékos mosoly jelent meg. Amikor az lift elindult lefelé, Nicole érezte, hogy belül újra feléled a boldogság. Az első pillanatokban, amikor elérte az első emeletet, alig tudta visszatartani a nevetését. Sok év után végre úgy érezte, valóban szabad.
Az utolsó hetekben Nicole higgadtan, szinte mozdulatlanul és türelmesen játszotta el a szerepét. Mert hagyta, hogy Mike elhiggye, ő az igazi győztes, hogy mindent elveszített – a házat, az autót, a megtakarításokat.
Mike arca elégedettségtől sugárzott, mint egy gyermeké, aki végre megkapta a kívánt játékot. De Nicole a felszín alatt látta az igazságot. Ő már régóta tudta, hogy az igazi erő nem a materiális javakért folytatott harcban rejlik, hanem abban, hogy hű maradj önmagadhoz. Már régóta elhatározta a végső lépést, és most készen állt arra, hogy végrehajtsa.
Mindez egy szürke, borongós kedd este kezdődött. Mike feszült és dühös volt, amikor hazaért, úgy tűnt, hogy a levegő körülötte szikrázik. – Beszélnünk kell, – mondta remegő hangon.
Nicole, aki már régóta sejtette, hogy eljön ez a pillanat, nyugodtan, meglepetés nélkül nézett rá, amikor végül kimondta a „válás” szót. Csendes válasza, a „Rendben”, Mike-ot jobban megijesztette mindennél.
Ekkor kezdett el kételkedni a döntésében – de Nicole számára ez volt az első lépés a szabadság felé.
A válóper simán és viharosan zajlott, ahogyan azt ő már előre sejtette. Mike mindent követelt, mintha elhatározta volna, hogy térdre kényszeríti őt. Nicole meglepetésére, ő beleegyezett mindenbe ellenállás nélkül.
Amikor végül győztes mosollyal közölte, hogy hat óráig el kell hagynia a házat, alig tudta visszatartani a mosolyt, ami majdnem megjelent az arcán. Tényleg azt hitte, hogy mindent irányít.
Aznap este összepakolta az utolsó holmikat, és elhagyta a házat, de nem tudott még egy döntő telefonhívást lebonyolítani. – Mama, – mondta halkan, szinte ünnepélyes hangon, – elérkezett az idő. A vonal másik végén csendes kuncogást hallott, anyja türelmesen várta ezt a pillanatot sok éven át.
Mert Mike sosem olvasta el azt a szerződést, amelyben szerepelt, hogy Nicole anyja, aki segített finanszírozni a házat, élethosszig tartó jogot kapott arra, hogy ott éljen. Aztán Mike, elvakítva a ház ragyogó fényét, aláírta a papírt anélkül, hogy bármit is kérdezett volna.
Másnap reggel, a gondosan berendezett lakásában, Nicole telefonja megszólalt. Mike neve villant fel a képernyőn, és Nicole nem tudta visszatartani a diadalmas mosolyt. Mike hangja, megtört és dühös, harsogott a hangszóróból: „A te anyád! Itt van! Most már mindent elfoglalt!”
– Ó, igen, – válaszolta nyugodtan Nicole, – biztos vagyok benne, hogy emlékszel erre az egyezségre, ugye? Az anyám élethosszig tartó lakhatási jogáról?”
A vonal másik végén teljes csend uralkodott, ha nem is számítjuk a halk dühös sóhajt. Aztán hallotta anyja hangját, tisztán és határozottan: „Mike, vedd le a lábad a kanapéról, és add ide most rögtön a távirányítót!”
Nicole-nak meg kellett harapnia az ajkát, hogy visszatartja a nevetést, miközben elképzelte Mike arcát – annak az embernek az arcát, aki azt hitte, mindent megnyert, és most kéntelen elviselni a hiúsága következményeit. A szabadság édes volt, édesebb, mint bármi, amit valaha is tapasztalt a házasságukban.
