Jenna álomesküvője csak néhány napra volt, amikor egyetlen pusztító felfedezés mindent felforgatott: az esküvői ruhája, ami reményeit és álmait szimbolizálta, csúnya égési foltokkal volt tönkretéve.
A kár nemcsak a szívét törte össze, hanem mély zavart és fájdalmat hagyott maga után, mely lelkébe vágott. De amikor Jenna rájött, mi áll a borzalmas pusztítás mögött, a fájdalma forró elszántsággá változott.
Ami egy reménytelen napnak indult, az egy gondosan megtervezett bosszú ígéretévé vált – egy bosszúvá, amely Jenna diadalmas visszatérését jelentette.
Messze onnan, egy fényűző villa közepén, gondosan nyírt kertek között ült Steve Walton, aki épp most érkezett haza egy hosszú, kimerítő repülőút után Szingapúrból.
Vállát fáradtság húzta le, miközben az inasa halkan közölte vele, hogy Morris tiszteletes vár rá. Steve bosszúsan felsóhajtott. Nem volt türelme fogadni a tiszteletest, aki rendszeresen kérte a gyülekezet támogatását.Kelletlenül intett az inasának, hogy engedje be. Morris tiszteletes belépett, szemében aggodalom és együttérzés tükröződött.
– Mi van most? – mordult fel Steve, türelme már fogytán volt.A tiszteletes közelebb lépett, hangja halk és tétova volt. – Mr. Walton, láttam Susant.A név hallatán Steve lélegzete megakadt. Susan. A lánya. Az a lánya, aki majdnem tizenöt évvel ezelőtt dacosan elhagyta az otthont – és soha nem tért vissza.
– Susan? – Steve hangja megremegett. – Hol? Mikor? Hogy van? – A kérdések kirobbantak belőle, szíve remény és félelem keverékével volt tele.Morris tiszteletes lehajtotta a fejét, és szomorúan válaszolt: – Los Angelesben voltam, egy barátomnak segítettem a hajléktalanmisszióban. Ott láttam őt.
Steve szeme felcsillant. – Ő is segített? Megmondtad neki, hogy évek óta keresem? Hogy arra várok, hogy hazajöjjön?Csend követte a kérdést, majd a tiszteletes szomorúan megrázta a fejét. – Nem, Mr. Walton. Nem önkéntes volt. Susan hajléktalan. Négy gyermekével egy autóban élnek.
Steve világát káosz borította el, mintha a föld eltűnt volna a lába alól. Lassan leült egy székre, alig kapott levegőt. – Hajléktalan? Az én Susanom? Gyerekekkel? – Hangja alig volt több egy suttogásnál.
A tiszteletes bólintott, mély együttérzéssel a szemében. – Igen. Egy régi teherautóban élnek. Próbáltam rábeszélni, hogy jöjjön haza, de nem akarta hallani.
– Miért? – Steve hangja hirtelen tele lett dühvel. – Talán még mindig azzal az emberrel van?Morris tiszteletes mélyen Steve szemébe nézett, mielőtt halkan válaszolt: – A férje három éve meghalt, Mr. Walton. Azt mondta, nem térhet vissza abba a házba, ahol megvetették gyermeke apját.
Steve mellkasát egy ismerős, rettenetes harag töltötte el. Még ennyi év után is ellenállt neki a lánya, nem tudta őt megbocsátásra bírni.Az emlékei visszavitték arra a napra, amikor minden megváltozott – amikor Susan szembeszállt vele, dacosan, miközben ő a dühtől tajtékzott.
– Terhes a kertésztől? – ordította akkor Steve. – Tizenhat éves vagy! Ezt azonnal elintézzük, és ami azt az embert illeti – ki van rúgva. Soha nem látod többé!De Susan nyugodt, elszánt válasza örökre megpecsételte a sorsukat: – Ő a férfi, akit szeretek. Hozzámegyek.
Most, tizenöt évvel később, megtudta, hogy a lánya mély szegénységben él – négy gyerekkel.
– Hány gyerek? – kérdezte Steve végül.
– Négy – felelte a tiszteletes. – Három lány és egy fiú.
Steve habozás nélkül felkapta a telefonját, és utasította, hogy készítsék elő a magánrepülőjét.
– Tiszteletes, jön velem Los Angelesbe.
Néhány órával később egy bevásárlóközpont parkolójába érkeztek, ahol Susan és a gyerekei egy régi pickup mellett éltek.Susan kilépett a sátorból, és amikor meglátta apját, könnyek jelentek meg a szemében. – Papa?
Steve mozdulatlanná dermedt. Lánya, aki valaha élettel teli volt, most fáradtnak tűnt. De szemében még mindig ott égett az elszántság.
– Susan… – kezdte Steve. – Nézd magadra… Nézd, mit tett veled! Én annyit akartam neked adni. És te hozzámentél ehhez a férfihoz, aki nem adott neked mást, csak szegénységet!Susan lassan megrázta a fejét. – Papa, ő szeretett engem. És mindig szeretni fogom őt – ahogy téged is mindig szeretni foglak.
Steve könnyek között esett össze. – Bocsáss meg, Susan. Hadd segítsek. Gyere haza.Susan apja karjaiba lépett, és mindketten zokogtak.
Ez volt az újrakezdés pillanata – a megbocsátásé, amely mindkettőjük számára esélyt adott, hogy visszaszerezzék, amit elvesztettek.
