Egy évvel ezelőtt az életünk örökre megváltozott. Az orvos szavai még mindig visszhangoznak a fejemben, mintha tegnap mondta volna: „Sajnálom, de semmit sem tehetünk.” A feleségem, Éva, a szerelmem, a legjobb barátom, akivel negyven évet töltöttem, rákos lett.
Az a nő, akinek a nevetése képes volt elűzni a legsötétebb felhőket, akinek a tekintete mindig hazavezetett, lassan elhalványult előttem. Negyven év – hosszú idő, mégis, mintha csak egy pillanat lett volna. Nem volt elég, hogy teljesen magamba szívjam a szeretetét.
Éva és én Budapesten találkoztunk, egy esős délutánon, a Margitszigeten. 1985-öt írtunk, és én, egy huszonéves mérnök, éppen a rózsakertben sétáltam, próbálva kiszellőztetni a fejemből a munkahelyi gondokat. Éva ott állt, egy piros esernyő alatt, és egy könyvet olvasott, miközben az eső halkan kopogott a feje fölött.
Nem tudtam levenni róla a szemem. Valami megmagyarázhatatlan erő vonzott hozzá. Odaléptem, és ostobán megkérdeztem: „Nem fogsz megázni?” Ő felnevetett, és azt mondta: „Már így is vizes a cipőm, de a könyv megéri.” Ez volt az első beszélgetésünk, és már akkor tudtam, hogy ő más, mint bárki, akit valaha ismertem.
Egy Örökkévaló Szerelem Története… „Örökké a Szívemben: Egy Szerelem Története”
Aznap este a Dunaparton sétáltunk, és órákig beszélgettünk. Mesélt a családjáról, a Balaton-parti nyarakról, ahol gyerekként a nádasban játszott, és arról, hogy mindig is tanár akart lenni, hogy gyerekeket inspiráljon.
Én a saját álmaimról meséltem, a vágyról, hogy valami maradandót alkossak, és arról, hogy szeretek esténként a csillagokat nézni. Az első csókunk a Lánchíd lábánál történt, miközben a város fényei táncoltak a Duna vizén. Akkor még nem tudtam, hogy ez a pillanat lesz az életem egyik legmeghatározóbb emléke.
Éva és én együtt nőttünk fel, együtt értünk meg. Voltak nehéz pillanataink – veszekedések, pénzügyi gondok, a gyereknevelés kihívásai –, de a szeretetünk mindig erősebb volt. Két csodálatos gyermekünk született, Anna és Márton, akik most már a saját útjukat járják.
Éva tanár lett, ahogy mindig is akarta, és a diákjai imádták. Én mérnökként dolgoztam, hidakat és épületeket terveztem, de a legnagyobb alkotásom mindig is a családunk volt.
Amikor az orvos közölte a diagnózist, Éva nem omlott össze. Erős volt, mint mindig. „Gábor,” mondta, „nem akarom az időt kórházakban tölteni. Élni akarok, amíg lehet.” És így is tettünk.
Utaztunk, amennyit csak tudtunk. Visszamentünk a Balatonhoz, ahol esténként a parton ültünk, és a hullámok hangját hallgattuk. Sétáltunk a budai hegyekben, kéz a kézben, és nevettünk, mint régen. Minden pillanatot megragadtunk, hogy együtt legyünk.
Egy Örökkévaló Szerelem Története… „Örökké a Szívemben: Egy Szerelem Története”
Az utolsó hetek azonban nehezek voltak. Éva egyre gyengébb lett, a nevetése halkabb, a léptei lassabbak. Mégis, a szemében ugyanaz a tűz égett, amit az első napon láttam.
Egy héttel ezelőtt, egy csendes reggelen, Éva felébredt, és rám nézett. „Gábor,” suttogta, „ma van az a nap.” Tudtam, mire gondol. Éreztem a szívem mélyén, hogy igaza van. Nem akartam elhinni, de nem tagadhattam.
„Ne hívj orvost,” mondta halkan, a hangja gyengéd, de határozott. „Csak azt akarom, hogy itt legyél, és fogd a kezem, amíg elalszom.” A szívem szakadt meg, de bólintottam. Leültem az ágy mellé, és megfogtam a kezét. A bőre még mindig olyan puha volt, mint amikor először érintettem meg, annyi évvel ezelőtt.
Elmeséltem neki a történetünket. Hogyan találkoztunk, hogyan nevettünk azon, hogy a piros esernyője lyukas volt, és hogyan csókoltam meg először a Lánchíd alatt. Meséltem a gyermekeinkről, a büszkeségről, amit mindkettőnkben éreztünk, amikor Anna diplomát kapott, és amikor Márton először mutatta meg nekünk a saját festményeit.
Meséltem a közös utazásainkról, a balatoni naplementékről, a budapesti éjszakákról, amikor csak mi ketten voltunk, és a világ mintha megállt volna körülöttünk.
Egy Örökkévaló Szerelem Története… „Örökké a Szívemben: Egy Szerelem Története”
Éva mosolygott, a szeme csillogott. „Emlékszel, Gábor?” kérdezte. „Amikor azt mondtam, hogy örökké szeretni foglak?” Bólintottam, a torkom elszorult. „Én is, Éva. Örökké.” Aztán közelebb hajoltam, és megcsókoltam. Az ajka még mindig ugyanolyan édes volt, mint az első napon. Lassan lehunyta a szemét, a keze még mindig az enyémben pihent. És aztán… elaludt. Örökre.
Azóta a világ csendesebb lett. A ház üres, a nevetése hiányzik, a léptei nem visszhangoznak a folyosón. De Éva itt van velem, minden pillanatban. A szívemben, az emlékeimben, a gyermekeink szemében. A szeretet, amit adott, nem halt meg vele. Az tovább él, erősebb, mint valaha.
Visszagondolok az életünkre, és nem bánok semmit. Hálás vagyok minden pillanatért, amit együtt tölthettünk. Hálás vagyok a nevetésekért, a könnyekért, a csendekért, a szerelmünkért. Éva megtanított arra, hogy a szeretet az, ami igazán számít. Ezzel jövünk a világra, és ezzel távozunk. Minden más csak díszlet.
Egy Örökkévaló Szerelem Története… „Örökké a Szívemben: Egy Szerelem Története”
Most, amikor a Margitszigeten sétálok, ahol először láttam őt, érzem, hogy velem van. A szél, ami a fák között susog, mintha a nevemet suttogná. A Duna, ami csendesen hömpölyög, mintha a közös történeteinket mesélné. És én mosolygok, mert tudom, hogy Éva szeretete örökké velem marad.
A gyermekeinkkel együtt tervezzük, hogy egy padot állítunk a Margitszigeten, Éva emlékére. Egy egyszerű padot, ahová bárki leülhet, és ahol mi, a családja, újra és újra felidézhetjük a vele töltött pillanatokat. A padra egyetlen mondatot vésünk: „Éva, örökké szeretünk.” Mert ez az igazság. A szeretet nem ér véget. A szeretet örökké tart.
Egy Örökkévaló Szerelem Története… „Örökké a Szívemben: Egy Szerelem Története”
Ahogy ezeket a sorokat írom, a szívem nehéz, de tele van hálával. Éva nem csak a feleségem volt, hanem a tanítóm, a társam, a mindenem. A története nem ér véget, mert a szeretete tovább él mindenkiben, aki ismerte őt.
És talán, ezeken a sorokon keresztül, az ő szeretete megérint másokat is. Mert a végén, ahogy Éva mindig mondta, a szeretet az, ami igazán számít.
