Szia, Kriszta vagyok!Az anyaság, különösen egyetlen gyermek édesanyjaként, olyan érzés, mintha folyamatosan versenyt futnál az idővel, a saját kimerültségeddel,a végtelen tennivalókkal és azzal az örök kétséggel, hogy talán soha nem leszel elég jó vagy felkészült.
De minden egyes mosoly Tamáskától, minden csendes pillanat vele egy-egy ajándék. Mégis mindez semmi ahhoz képest, amit nemrégiben átéltem.Gondolkodtál már azon, mi történne, ha egyszer, a legsebezhetőbb pillanataidban, egy újszülöttel a karodban, egyszerűen kitennének abból a házból, amit otthonodnak hittél? Pontosan ez történt velem.
Ez egy történet a határokról, a tiszteletről, a keserű igazságról és arról, hogy néha éppen azok okozzák a legnagyobb fájdalmat, akikhez a legközelebb állunk.Minden egy szép, reményteljes kezdettel indult. Balázs szüleivel, Gáborral és Ildikóval kezdtünk közösen élni.
Ők hatalmas házban laktak, mi pedig fiatal pályakezdők voltunk, nem volt nagy megtakarításunk.Logikusnak tűnt, hogy alkalmazkodunk, türelmesek leszünk, és közösen, békésen élünk, ahogy azt a filmekben látni vagy ahogy az ember álmaiban elképzeli.
Nos… a valóság sokkal kevésbé volt idilli. Ahogy a mondás tartja: «A kaktuszt hiába kened mézzel, attól még szúrni fog.»A problémák gyorsan megjelentek.Gábor és Ildikó folyamatosan veszekedtek.
Nem egyszerű viták voltak, hanem igazi, ordítozós, ajtócsapkodós csatározások, és az okok gyakran nevetségesen aprók voltak: ki megy be előbb a fürdőbe, ki hagyta mosatlanul a kávéscsészét, vagy ki bitorolja a tévé távirányítóját.
Ildikó a dél-amerikai szappanoperák rabja volt – ahol az örök szenvedés minden percben szinte ordít a képernyőről. Gábor meg szentként imádta a sportközvetítéseket. A kettő között folyamatosan háború dúlt.
Az elején próbáltam humorral felfogni a dolgokat, vagy inkább figyelmen kívül hagyni őket. Végül is, az ő házuk, az ő szabályaik. Azt hittem, idővel csillapodnak a feszültségek. De amikor Tamáska megszületett, minden megváltozott.
Egy újszülöttnek csendre van szüksége. Béke és biztonság. Az életünk viszont inkább egy akciófilm forgatási helyszínére emlékeztetett.Az éjszakák különösen nehezek voltak. Tamáska gyakran felsírt, és órákig kellett ringatni, etetni, nyugtatni.
És amikor végre elaludt, lentről ismét felharsant a zaj: üvöltözés, ajtócsapkodás, trágár beszólások. Olyan volt, mintha egy olasz családi tragikomédiát néznék, csak épp élőben.
Fehér zajt játszottam, próbáltam nyugtatni Tamáskát, de voltak éjszakák, amikor szó szerint a könnyeimmel küszködtem a tehetetlenségtől.És akkor jött az a végzetes nap. Tamáska végre aludt, én pedig próbáltam nesztelenül mozogni a szobában, mint egy idegroncs.
Ekkor lentről ismét felharsant a balhé, de most még a szokásosnál is hangosabb volt.Felment bennem a pumpa. De úgy döntöttem, nyugodtan lemegyek. Felnőtt módjára. Talán egy kedves kérés elég lesz.Lementem a lépcsőn, és megláttam őket – Gábor és Ildikó ott ültek a kanapén, tévét néztek, mintha semmiről sem tudnának.
– Elnézést – kezdtem halkan, de határozottan –, kérlek, halkabban. Tamáska most aludt el.Gábor rám sem nézett, csak morrantott:
– És akkor mi van? A mi házunk, a mi szabályaink!
– De hát felébresztitek a saját unokátokat! – mondtam, kicsit hangosabban.Ildikó színpadiasan megforgatta a szemeit:
– Ugyan már! Egy gyereknek meg kell tanulnia aludni zajban is! Balázs is így nőtt fel! Ne kényeztesd már ennyire!
A dühtől az arcom lángolt, de még próbáltam nyugodt maradni.
– Ő most egy kisbaba. Miért nem lehetne egy pár órára csendesebbek?
Ildikó megvonta a vállát:
– Ez nem hotel, aranyom. Itt nem vendégek vagytok, hanem alkalmazkodtok!
Semmit sem válaszoltam. Csak sarkon fordultam és felrohantam a gyerekszobába. De akkor még nem tudtam, hogy mindez csak a kezdet volt…Gábor üvöltése: «Ki ez a liba, hogy itt parancsolgat?!» az egész testemben reszketett.
Az a pillanat, amikor az én házamból kiűztek minket… Összeszorítottam a fogam, hogy ne sírjak. Az ajtó becsukódott mögöttem. Azon a hideg, csípős reggelen anyámhoz mentem.
És amikor ő fogadott, minden megszűnt. Az ő karjaiban biztonságban voltunk.Balázs másnap reggel itthon volt. Az ügyvédet fogadta, és mindent elrendezett. A ház, amiben együtt éltünk, a nevemen volt. Az enyémen.És amikor eljött a nap, hogy végre elhagyják a házat, mint a forró sültet, mintha egy egész évet levettek volna a vállamról.
A végrehajtó hűvös, határozott hangja, és a rendőrök jelenléte elhozták számunkra a szabadságot.Balázs rám nézett, és csak annyit mondott: «Most már igazán itthon vagyunk.» És igaza volt.Most már végre egy igazi otthonban élünk, egy olyan helyen, ahol nincs több kiabálás, nincs több feszültség.
És soha nem fogom elfelejteni, milyen érzés, amikor egy ilyen házban először alszik el a gyermekem.Mégis, bár minden rendben volt, a család újra felbukkant. Zsuzsa néni hívott, hogy mégiscsak próbáljunk meg egy kompromisszumot. De nem, már nem lehetett.
Mert most már tudtuk, mi a fontos: mi és a kisfiunk. Az ő jövője, az ő békéje, és mindenek felett, az ő érdeke.És most, egy évvel később, egy boldog család vagyunk, Tamáska pedig minden nap egyre nagyobb csibészként mosolyog.Az otthonunk végre teljes. Mert a szeretet, a béke és a szabadság tölti be.
