Úgy döntöttem, gondoskodom beteg édesanyámról, mire a férjem bosszúból eladta az autómat – „csak hogy ne tudj lelépni falura”, mondta. Abban a pillanatban jöttem rá: kétféle szeretet közt kell választanom.
Kriszta vagyok, 42 éves. Alig egy hónappal ezelőtt még elismert pszichológusként dolgoztam Budapesten, egy elegáns belvárosi lakásban éltem, és volt egy férjem, akivel tizenöt éven át építettük közös életünket – vagy legalábbis azt hittem.
Most Vargán lakom, abban a poros, de emlékekkel telehintett házban, ahol gyerekként felnőttem.Minden reggel teát főzök, és kiviszem anyunak az udvarra.
A konyha ablakából nézem, ahogy az áprilisi napfény gyengéden végigsiklik az orgonabokrokon, mint egy rég nem látott rokon, aki halk bocsánatkéréssel simítja meg a múltat.
Soha nem hittem volna, hogy valaha is visszatérek ide. De az életnek fura a humora – visszahúz, amikor már azt hitted, végleg elvágtad a köldökzsinórt.
– Meghoztam a teát, anyu – szólok, miközben kilépek az udvarra.Anyu, hetven múlt, a kopott nádfonatú székben üldögél, lábán pléd, pedig a nap melegen süt.
Egyszerre törékeny és méltóságteljes, mintha egy idős szobor lenne, amit már csak a fény és az emlékek tartanak össze.
– Nem kellett volna jönnöd, drága kiscsillagom – mondja halkan, miközben remegő ujjaival átfogja a csészét. – A saját életed ott volt, a városban.
Mosolygok, és gyengéden eligazítom a pléd szélét a térdén. Az utóbbi napokban még inkább elfogyott, mintha a betegség minden éjjel lecsípne belőle egy darabot.A Parkinson lassú tolvaj – nem rabol, hanem csordogál, mint a csöpögő csap, ami végül elmossa az embert saját maga alól.
Az orvosok egy-két évet jósoltak. Egy életen át dolgozott – előbb a téeszben, aztán takarítóként a falusi iskolában –, nem ezt érdemelné. Nem egy idegen kézre bízott véget.
– Ez is az otthonom – mondom halkan, bár a mondatban több a vágy, mint az igazság. A budapesti lakás is otthonom volt. Dani mellett. Legalábbis azt hittem.
Emlékszem a beszélgetésekre, amelyek anyu diagnózisa után kezdődtek. Dani mindig megoldást akart: praktikusat, pénzben mérhetőt.
– Kerítünk valakit. Vagy egy jó otthont. Nem hagyhatod itt a praxisod, nem kezdhetsz el megint vidéki lányt játszani – mondta egyszer.
De én tudtam, anyu nem bírná a gyökeres kiszakadást. A kert, a baromfik, a szomszédok, akik a kerítésnél csevegnek – ezek tartják egyben. A valóság, amit ő még ért.
Amikor közöltem Danival, hogy szabadságra megyek, a pácienseket online vállalom, csak legyintett.
– Ez nevetséges – mondta. – Egy évtized munkáját dobnád sutba!
Aztán, mikor látta, hogy komolyan gondolom, megkeményedett.
– Ha elmész, köztünk mindennek vége. Nem fogok ingázni Budapest és ez a földhöz ragadt porfészek között.
Talán megmenthető lett volna valami, ha egyszer lejön ide. Ha látta volna anyut.
Azt, ahogyan a hajnal első hangjai a baromfik udvarából kiszűrődnek, vagy ahogyan a szomszéd Erzsike néni beköszön egy üveg lekvárral.De Dani mindig elfoglalt volt. Túl sok munka. Fontos tárgyalás. Pollenallergia.
Az indulás napján korán elment. Mire leértem a mélygarázsba, az autóm nem volt ott. A telefon akkor csengett meg, mikor taxit hívtam.
– Eladtam – mondta hidegen. – Hogy ne tudj csak úgy odarohanni, amikor kedved tartja.
Abban a pillanatban minden kitisztult.Ez nem rólam szólt. Nem anyuról. Hanem arról, hogy Dani nem viselte el, ha nem ő dirigál.
Az a tizenöt év, amit együtt töltöttünk, abban az egy mondatban omlott össze – mint egy gondatlan kézzel épített kártyavár.
És most itt vagyok. A falu szélén. Egy régi házban, ahol a falak zúgása ismerős, és a múlt szinte élőlényként suttog a padlódeszkák alatt.
Minden reggel anyunak teát viszek. És közben tanulom újra, mit jelent az otthon. Nem a cím, nem a bútor. Hanem valaki, akiért visszatérnél akkor is, ha senki nem értené meg, miért.
