A fényűző étterem főbejáratához bizonytalan léptekkel közeledett egy idős férfi.Öltönye gondosan ki volt vasalva, de láthatóan elhasználódott — valószínűleg évekkel ezelőtt viselte, és most először vette fel újra hosszú idő után.
Ősz hajszálai ritkán fedték fejét, mintha nem akartak volna már a régi rendben maradni.Megállt az ajtónál, megnézte magát a sötétített üveg tükröződésében, megigazította a gallérját, mély levegőt vett és belépett.Alighogy átlépte a küszöböt, összeütközött egy biztonsági őrrel.
Az olyan arckifejezéssel nézett rá, mintha a múlt egyik szelleme állt volna előtte.
— Maga meg kicsoda? — horkant fel.
— Azt hiszi, ez itt a szociális hivatal vagy valami jótékonysági hely?
— Az esküvőre jöttem… — felelte halkan az öreg.
— A lányom ma férjhez megy… — ajkának szélei keserű mosolyra húzódtak.
Az őr összevonta a szemöldökét, beleszólt a rádiójába, közben gyanakvó pillantásokat vetett a vendégre.Az, belül egyre növekvő aggodalmat érezve, megpróbált betekinteni az üvegfalakon keresztül, de semmit sem látott — az esküvő valószínűleg az étterem távolabbi részében zajlott.
Egy perccel később két elegáns öltönyös férfi jött ki hozzá.Szó nélkül megfogták a karjánál, és elvezették a személyzeti helyiségbe.
— Miért jött ide?! — lökött rajta egy nő, mintha felesleges tárgy lenne.
— Menjen innen!
— Nincs itt semmi keresnivalója!
— Elnézést…
— Csak látni akartam a lányomat…
Kiderült, hogy a férfi előtt a vőlegény szülei álltak. Nehéz volt elképzelniük, hogy ez az ember lehet a menyasszony rokona.
— Mi itt mind ismertek vagyunk — mondta hidegen a nő, miközben megigazította a dizájnerzakóját.
— Maga meg kicsoda?
— Jó kérdés — jegyezte meg a férfi.
— De teljesen felesleges — tette hozzá a nő.
— Nézzen körül: ezek az emberek ünnepelni jöttek, nem arra, hogy valaki nyomorúságát nézzék.
— Menjen, mielőtt elrontja a hangulatot mindenkinek.A nő nyilván szeretett uralkodni a helyzeten, és minél többet beszélt, annál indulatosabb lett.
— Vaszilij Igorjevics — mutatkozott be az öreg, és kezet nyújtott.
A nő még csak rá sem nézett, inkább hátrébb lépett, mintha a szegénysége fertőző lehetne.Mikor megértette, hogy nem engedik be az ünnepségre, Vaszilij Igorjevics magyarázkodni kezdett:
— Nem az étel miatt jöttem…
— Az út hosszú volt, messziről jöttem.
— Majdnem az egész nyugdíjam ráment a jegyre…
Ez csak fokozta a gyanakvást.
— Akkor várjon egy kicsit — lágyult meg hirtelen a nő.
— Összeszedjük a maradékot a konyháról, és kihozzuk.
— Hazafelé majd eszik.
— Nem ezért jöttem — válaszolta méltósággal.
— Nincs szükségem semmire…
— Csak látni akarom Janocskát.
— „Csak látni akarja” — gúnyolta ki a férfi.
— Mi mindent kifizettünk, megszerveztünk, és ő csak úgy megjelenik bámészkodni!
— Ő most már olyan nekünk, mintha a sajátunk lenne! — kiáltotta a nő.
— A fiunk feleségül veszi!
— Most már a mi családunk része!
— És maga azt hiszi, csak úgy megjelenhet, és közénk tartozhat?
— Senki sem hallott magáról, és puff! — már itt is van!Lenéző pillantást vetett rá, különösen hosszan időzött a ruháján.
— Lehet, hogy maga nem is az apja a menyasszonynak?
— Csak egy ingyen vacsorát akart?A nagypapa lesütötte a szemét, ráncos kezeit elrejtette, összepréselte a térdei között.
Ránézett a kifényesített, de régi cipőjére, majd a másik férfi hibátlan bőrcipőjére, és nehéz sóhajjal beleegyezett, hogy elfogadja a „maradékot”.A vőlegény szülei összenéztek — tehát igazuk volt. A nő bólintott, és a konyha felé indultak, magára hagyva az öreget.
Valójában Janna tényleg az ő lánya volt. És 25 éve nem látta őt.Nem tagadta, hogy ő maga hibázott. Megértette, miért ítélik el. De a múltat visszahozni nem lehet.„Ha az emberek tudnák, hová vezetnek döntéseik, talán másképp döntenének” — gondolta.
Ahogy mondani szokás: „Ha tudtam volna, hol esek el, előbb leterítettem volna a szalmát.”25 évvel ezelőtt, amikor búcsút vett a kis Jannától, nem hitte, hogy örökre.48 éves volt, a felesége 46. Későn született, régóta várt gyermekek.De az élet másként döntött. A feleségénél rákot diagnosztizáltak.
A kezelés nemcsak az erejüket, hanem a pénzüket is felemésztette.A nő halála után az apa egyedül maradt a gyerekkel. A munkája nehéz és rosszul fizetett volt.A ház felújításra szorult, a lánynak figyelemre volt szüksége.
Valahol azt olvasta, hogy Norvégiában ideálisak a körülmények a gyerekek számára.Magas támogatások, segítség, szociális biztonság.De mi lesz vele?Ki foglalkozik a kislánnyal, ha ő elmegy több fizikai munkát végezni? Ott zord az időjárás.
Mi van, ha a gyermek nem bírja a klímát? Nem akarta, hogy a lánya magányban és szegénységben nőjön fel.Így, mély depresszióban, aláírta a papírokat, és az intézetre bízta a lányt.Minden olyan volt, mint egy köd — a gondolatai szétszórtak voltak, a szíve összetört.
Amikor azon a napon elhagyta a lányát, a szíve darabokra szakadt.Minden éjjel megjelent előtte a kislánya könnye, kinyújtott kezei, könyörgése: „Apa, ne menj el!”Nem akarta őt elhagyni — még egy pillanatra sem. Azt tervezte, hogy fél év múlva visszatér.
Csak egy kis pénzt akart keresni — ajándékokra, ruhára, a ház felújítására.Azt hitte: visszajövök, elhozom Janát, újrakezdjük. Együtt leszünk.De mikor visszajött — megtudta a szörnyű igazságot.
Az intézetet, ahol a gyermeket hagyta, bezárták, a gyerekeket különböző városokba vitték.Nem akarta elhinni. Számos hivatalba elment, de mindenhol csak vállat vontak:„Maga mondott le róla? Aláírta a papírokat? Akkor nem mondhatunk semmit.”
Vádolták, megvetették, még reményt sem adtak. Idegenné vált a saját lánya számára.A megkeresett pénz elment hiábavaló felújításra. Ajándékokat őrzött, győzködte magát, hogy még mindig lehet javítani.De teltek az évek, és Jána láthatatlan emlékké vált. Ügyvédekhez fordult, de a legtöbbjük csaló volt.
Az internet akkor még nem volt annyira fejlett — sem közösségi oldalak, sem keresés.Csak a láb, a türelem és a reménytelen próbálkozások. A remény lassan kialudt.És íme — negyed évszázad elteltével — csoda történt. Véletlenül megtudta: a lánya él.
És még férjhez is készül menni. Hogyan? Egy legenda méltó történet.Minden egy elveszett telefonnal kezdődött.Vaszilij Igorevicsnek régi készüléke van, nehéz megtalálni a tulajdonost, de segíteni akart.A telefon nem volt zárolva.
Ahogy lapozta a képernyőt, véletlenül rákattintott egy bejövő üzenetre — és látott egy lány fényképét…Aki két csepp vízhez hasonlóan hasonlított az elhunyt feleségére.A szíve megállt. Hamarosan kapcsolatba lépett a telefon tulajdonosával.
Ő elfogadta a találkozót.Köszönetet akart mondani, de ő egészen mást kért — hogy megtudja, ki az a lány a fotón.Véletlen vagy sors — ő volt maga Jána. Az apának szerencséje volt: valaki továbbküldte a fényképet, és az eljutott a megfelelő szemekhez.
Így találta meg a lányát.Hosszú évek távolléte után több száz kilométert tett meg, hogy ott legyen életének legfontosabb napján.De senki nem engedte be őt. Ezért úgy döntött, maga tör át a mikrofonhoz.Amikor a vőlegény szülei elmentek az ételekért, besurrant a terembe.
A vendégek értetlenül álltak, de nem akadályozták meg. A zene halkan szólt, de neki nem volt rá szüksége.Énekelni kezdte — azt a dalt, amit valaha a lányának írt. Azt, amit neki énekelt, amikor kicsi volt.A terem elcsendesedett. Senki sem hallotta még ezt a dalt korábban.
Az csak nekik kettesnek szólt. Amikor befejezte, csend lett a teremben.Aztán Jána átvette a mikrofont:
— Ez az én apám.Nem volt itt velem az évek alatt, de mindig a szívemben volt. Örülök, hogy ma itt van.
Megölelte őt. Nem beszélt sokat — csak sírt, az ölébe hajolva.Még a vőlegény szülei sem tudtak közömbösek maradni.A vőlegény felesége letörölte a könnyét, a férj pedig megparancsolta, hogy adjanak helyet a vendégnek.Vaszilij Igorevics az asztalnál ült, de nem nyúlt az ételhez. Csak a lányát nézte.
Az arcát, ami olyan ismerős volt, a fiatal férjét, és azt, ahogy szeretet és gondoskodás veszi körül.„Jó, hogy elfogadták őt” — gondolta keserű mosollyal.Később óvatosan elővett a zsebéből egy kis dobozt.
Szeretettel, de ügyetlenül becsomagolva — a saját kezével. Amit az anyának akart átadni.— Ez anyától van — remegett a hangja. — Egy ilyen tárgyat általában generációról generációra adnak tovább… Most nálad van.Aztán majd a lányodnál. Jána óvatosan kibontotta a csomagot.
Belül egy régi nyaklánc volt — családi ereklye. Még egy kapocs a múlthoz, amiért olyan régóta várt.Vaszilij Igorevics idegesen nézett a vőlegény szüleire. Ők is észrevették az ajándékot.Az anyja, aki korábban hidegen fogadta, most tisztelettel nézett rá.
Talán nem is az ékszer értéke miatt — hanem mert megértette, milyen fontos volt Jánának, hogy lássa az apját.
— Bocsáss meg — mondta végül.
— Én… — kezdte Jána, de nem folytatta.
Az ölelés ezer szót helyettesített. Az éveket nem lehet visszahozni.De most — a legfontosabb, hogy együtt vannak. Vaszilij Igorevics csendben távozott.Nem akarta elrontani az ünnepet a saját fájdalmaival. Visszatért régi, régóta fel nem újított házába.
A szomszédok sorra költöztek el, a társasága egyre szűkült.Ismét egyedül maradt. De egyszer kopogást hallott a kapun.Valami azt súgta neki — ő az. Kinyitotta az ajtót — és valóban, Jána állt előtte.Szavak nélkül, mosollyal és bőrönddel.
— Megbocsátottam neked — mondta egyszerűen. — És itt akarok lenni veled.Jána csak a igazság egy részét ismerte. Az árvaházban azt mondták neki, hogy elhagyták.Hogy senkinek sem kellett. Ezért az évek során bezárkózott, bizalmatlan lett.
Jól tanult, bejutott az egyetemre, elkezdte önálló életét.A gondolat, hogy megtalálja az apját, nem hagyta nyugodni, de a visszautasítástól való félelem erősebb volt.Éppen egy véletlenül elveszett telefon segített nekik újra családdá válni.
