A szél süvített, a ház ablakai zörögtek, és az eső kopogott az üvegeken, mintha a természet maga is dörömbölne. János épp meggyújtotta a petróleumlámpát, amikor hangosan kiáltott:
— Klára, valaki kopog az ajtón!Klára letette a konyhánál hagyott kötést, amit a kandalló mellett végzett, és figyelmesen felfigyelt a zörejre.A vihar dühöngött, de a háttérben valóban hallatszott valami, amit nem lehetett egyszerűen a szélhez vagy egy leesett faághoz tartozni.
Egy halk, szinte kétségbeesett kopogás, amit csak akkor hallhatott, aki igazán odafigyelt.
— Talán csak a szél… — mondta bizonytalanul, miközben János már indult az ajtó felé.
De amikor János kinyitotta az ajtót, hideg, erőszakos szél áradt be, vízcseppeket zúdítva a küszöbön. Klára odarohant, és az ajtóban megdermedve nézte azt, ami előttük állt.A verandán, a gyér lámpafényben négy apró, reszkető gyermek kuporgott, mindegyikük vastagon takaróba burkolózva, mintha mindegyikük egy kis madárfióka lenne, akinek menedékre van szüksége.
— Uram Isten… — suttogta Klára, és térdre ereszkedett előttük, mintha egy elhagyott kincset talált volna. Az arcuk ijedt, de fáradt is volt.
Négy kisgyermek, két kislány és két kisfiú — talán négy vagy öt évesek lehettek, kicsik és soványak, mintha mindent elvettek volna tőlük, amit gyermekkoruk adhatott volna.
— Honnan jöhettek? — kérdezte János, miközben lehajolt, és egy vízáztatta papírdarabot emelt fel a földről. — Itt egy cetli…
A papír elázott sarkát Kibontotta, és felolvasta a viharos szélben: „Segítsetek nekik… Mi már nem bírjuk tovább…”
— Gyorsan, be velük! — Klára már fel is kapott egy kisfiút, a másikat János vette karjaiba, a két kislány megbillenve, de elindult befelé.Amikor becsukták az ajtót, a házat azonnal megtöltötte a gyermekek sírása, a testük melegedése, és a nyugtalan lépések zajai.
A felső szintről Klára édesanyja, Etel néni sietve jött le, kendője lecsúszva a fejéről, tekintetében aggodalom.
— Mi történt? — kérdezte ijedten.
— Anyu, segíts! — esedezett Klára, miközben próbálta leemelni a vizes ruhát a kisfiúról. — Meg kell őket melegíteni, etetni, gyorsan!
Etel, bár nem kérdezett többet, azonnal tüzet rakott a sparheltben, és fazék tej felé indult, hogy melegedjen. Nem telt el pár perc, és már meg is érkezett Klára öccse, Zoli, aki a szomszédos sufniban aludt.
— Mi ez a sírás? — kérdezte álmosan, de amint meglátta a kis, reszkető gyerekeket, azonnal rájött a helyzet súlyosságára. — Te jó ég…
— Segíts előkeríteni a régi babaruhákat a ládából — utasította Etel. — Klára, adj nekik tejet, lassan, nehogy megfájduljon a gyomruk!
A gyerekek remegve itták a meleg tejet, és ahogy testük felengedett, a sírás is elcsendesedett. Az éjszaka közepe táján már mind a négy gyerek békésen aludt, összebújva a régi, tágas ágyon.
— Klárikám… ezek a gyerekek mintha a sors ajándékai lennének — suttogta Etel, amikor minden elcsendesedett. — Te meg János… annyit szenvedtetek…
Klára tekintete a gyerekeken pihent. Az évek során annyiszor álmodott már arról, hogy egyszer anyává válhat.
Annyiszor tértek haza Jánossal a klinikáról üres kézzel, fájó szívvel, hogy most, itt, velük szemben, szinte el sem merte hinni, hogy mindez igaz.
— Mit tegyünk velük? — kérdezte János halkan, miközben gyengéden megérintette Klára vállát.
— Mit? — szólalt meg Zoli, aki a családos döntéseket mindig nyíltan kinyilvánította. — Ez egyértelmű. Ők most már hozzánk tartoznak. Pont.
— De a törvény… a papírok… — próbált ellenkezni János, ám Zoli már legyintett.
— Van neked ismerősöd a járási hivatalban — intett Zoli. — Holnap bemész, elintézed. Azt mondjuk, távoli rokonok árván maradt gyerekei. Megoldjuk.
Klára csendben hallgatta őket, csak a gyerekek mellé kuporodott, és óvatosan simogatta egyikük haját.
— Már ki is találtam a nevüket — suttogta. — Lili, Réka, Marci és Dénes.
Az éjjeli csendben, a gyermekek nyugodt lélegzetét figyelve, Klára szívében egy új reményszirom bontakozott ki.Négy pici élet, négy új sors, ami mostantól az övékéhez tartozik, mint vékony cérnaszálak, amikből egy erős kötél fonódik.
Odakint a szél alábbhagyott, az eső cseppjei egyre ritkultak, és a felhők között átsütöttek az első reggeli napsugarak. Klára és János szemei összefonódtak egy pillanatra, amikor János a lovas kocsit készítette elő.
— Meg tudod csinálni? — kérdezte halkan.
— Ne aggódj, elintézem — bólintott János, megszorította felesége kezét, majd felült a bakra és elindult.
János csak sötétedés után tért haza. A ruhája átizzadt, az arca fáradt volt, de amikor belépett, egy megviselt irattartót tett le az asztalra.
— Most már hivatalosan is a mi gyermekeink — jelentette ki büszkén. — Régi ismerősök segítettek, nem volt könnyű, de sikerült. Most már törvényesen hozzánk tartoznak.Etel néni keresztet vetett, majd hozzálátott a fazékból forralt leveshez.
Zoli szó nélkül odatette a gőzölgő pálinkát János elé, és egy pillanatra megszorította a vállát. Semmi szó, de a mozdulatban benne volt minden: tisztelet, büszkeség, elismerés.
Klára a kiságy mellett ült, figyelte a gyerekek pihenő arcát. Annyi éven át cipelte a gyermektelenség fájdalmát, mint egy rejtett tövist.Most, hogy a gyermekek álmosan, boldogan pihentek, Klára szemei megteltek örömkönnyekkel.
— Most már hivatalosan is négygyermekes apuka vagyok — suttogta János, amikor mellé lépett, és átölelte.
— Köszönöm… — Klára hozzásimult a mellkasához, és szíve egy pillanatra megerősödött, mintha mindaz, amit elvesztettek, most valósággá vált volna.
