Egy hónappal a nyugdíjba vonulásom előtt kirúgtak – csak azért, mert egy szülő látott engem egy motoros találkozón.Olyan pofonként ért, mintha villám csapott volna belém.Éppen egy hónap választott el attól, hogy befejezzem a negyvenkét évemet buszsofőrként, egy olyan munkát, ami már inkább a második otthonom volt, mintsem egy hivatás.
Egyetlen baleset, késés nem volt az életemben. Mindig ott voltam, még az első hajnal fényében is.Minden gyereket névről ismertem, tudtam, ki kéri a kedves szót, és ki van csendben, mert csak arra vágyik, hogy biztonságban érkezzen.
Évtizedekig én voltam a reggeli első mosolygásuk, és az utolsó búcsújuk délután. Védelmező, barát, néma része a gyerekkoruknak.De mindez semmit sem jelentett, amikor Westfalyné – a szomszédok önigazoló pletykás nője – látott engem egy motoros találkozón. Nemcsak hogy meglátott, hanem le is fényképezett.
Másnap már ott ült a Hargitai igazgató irodájában, egy tizennyolc szülő által aláírt petícióval, amelyben követelték, hogy az „veszélyes motoros” ne szállíthassa többé a gyerekeiket. Veszélyes? Én?
„Adminisztratív szabadságra” küldtek, miközben vizsgálatot indítottak, de mindenki, aki nem naiv, tudta, mit jelent ez: vége a karrieremnek.Egy szégyenletes búcsú a negyvenkét évnyi balesetmentes vezetés után, és mindez csak azért, mert valaki megtudta, hogy szabadidőmben motorozom.
Ott ültem Hargitai igazgató irodájában azon a hétfő reggelen, kezemet szorítva a karfán, amelyen már annyiszor ültem – most már dühösen.Ő nem is nézett rám, az ember, akinek a gyerekeit évek óta biztonságban szállítottam.
„Ricsi,” kezdte, zavartan, „néhány szülő komolyan aggódik a… motoros kapcsolataid miatt.”„Klub,” javítottam ki, miközben belül forrtam. „Motoros klub, János. Harminc éve vagyok tagja. Ugyanaz a klub, amely tavaly negyvenezer dollárt gyűjtött a gyermekklinikára.
Ugyanaz, amely kísérte Katica Virág temetését, amikor leukémiában meghalt. Én vittem őt minden nap, ameddig csak tudtam…”Az arca megfeszült Katica nevét hallva, de folytatta.„Westfalyné megmutatta a képeket az igazgatótanácsnak. Az a mellény… a foltok… ijesztőek.”
Majdnem felnevettem. A mellényemen amerikai zászló, egy POW/MIA folt a testvérem emlékére, aki soha nem tért vissza Vietnámból, és a „Rolling Thunder” logó volt, ami a veteránokat támogatja. És ezt tartják ijesztőnek?
„Szóval… ennyi? Egy hónappal a nyugdíjba vonulásom előtt kirúgtok, mert valaki megtudta, hogy motorozom?”„Ricsi, kérem, próbálja megérteni. Ez a gyerekek biztonságáról szól…”„Ne merd! Ne beszélj nekem a gyerekek biztonságáról! Én vagyok az, aki három évig kézen fogva kísértem Nórát az autóbalesete után.
Én vagyok az, aki életet mentett Gábor Kelemennek, amikor asztmás rohama volt. Én voltam az, aki hóviharokban, jégben, fagyban vittem haza a gyerekeket, amikor már a kormánykereket sem éreztem a kezemben!”A hangom elcsuklott. Rég nem sírtam már… talán amióta öt éve eltemettem Margitot, a feleségemet.
„És most veszélyes vagyok? Most fenyegetek?” Felálltam, a térdeim megroggyanva. „Mondd meg azoknak a szülőknek, akik aláírták a petíciót, hogy ugyanaz a férfi vagyok, aki negyvenkét éve voltam.
Csak most döntöttek úgy, hogy meg akarnak félni valakit, akit soha nem próbáltak megérteni.”Az irodát elhagytam, de belül valami összetört. Az a közösség, amelyhez tartozónak éreztem magam évtizedeken át, már nem volt ugyanaz.
Aznap este még üresebbnek tűnt a ház, mint valaha. Az a ház, ahol Margittal együtt töltöttük az éjszakákat. Ő már öt éve nem volt itt, de a csend mindig váratlanul rázott meg.Kimentem a garázsba, ahol ott várt a 2003-as Harley Road Kingem. A mélykék festés csillogott a neon fényben, ahogy mindig is.
„Most már csak te és én, öreg barátom,” motyogtam, miközben végighúztam a kezem a kormányon.Ezt a motort akkor vettem, amikor Margitot rákosnak diagnosztizálták. A motorozás volt az egyetlen, ami elég csendet hozott a fejemben ahhoz, hogy elviseljem a fájdalmat.
Csak ott tudtam sírni, anélkül hogy bárkit is terhelnék. A szél elvitte a könnyeimet – legalább egy pillanatra.Leültem a hideg betonra a Harley mellé, hátamat a munkaasztalnak támasztva, és hagytam, hogy elárasszanak a régi emlékek.
Eszembe jutott Tomika Vadász, az a sovány kisfiú, aki dadogott. 1986-ban kezdett nálam buszozni. Minden reggel egy pár másodperccel tovább álldogált a motorom mellett, mielőtt felszállt volna.
„Egyszer… elvihetnél engem motorozni?” kérdezte.Egy péntek délután megengedtem neki. Az arca ragyogott, mintha karácsonyt kapott volna. Úgy kapaszkodott a kormányba, mintha az lenne a világ legfontosabb dolga.
Tomika felnőtt, és tengerészgyalogos lett. Amikor harmadszor jött vissza Afganisztánból, a szemei üresek voltak, a kezei remegtek. Egy nap a boltban futottunk össze. Alig ismertem fel.
„Még mindig motorozol, Ricsi bácsi?” kérdezte. Már nem dadogott, de volt valami sötét, üres a tekintetében.„Minden vasárnap, ha nem esik.”
Ő megjelent nálam vasárnap reggelente, egy régi Sportsterrel. Járhattunk órákig, néha csendben, néha beszélgetve. Egyszer azt mondta:„Amikor motorozom… olyan, mintha a szél elvinné az összes sötétséget. Mintha végre megint emlékezhetnék arra, hogy élek.”
Tomika ma már házas, saját gyerekei vannak. Még mindig motorozik. Még mindig engem hív „Ricsi bácsinak”.És ő nem volt az egyetlen.Sári Jankó, aki elveszítette a férjét, elkezdett motorozni, hogy közelebb érezze magát hozzá. Dávid Papp, a szerelő, aki húsz éve már nem iszik, azzal tartja életben magát, hogy motorozik.
A klubtársaim – legtöbben vietnami háborús veteránok – ott találták meg a békét, amit máshol nem találtak meg.Mi nem vagyunk bűnözők. Mi könyvelők, vízvezeték-szerelők, nyugdíjas rendőrök és tanárok vagyunk.
Olyan emberek, akik megtanulták, hogy néha az egyetlen módja annak, hogy megőrizzük a lelki egyensúlyunkat ebben a törött világban, az, ha érezzük a szelet az arcunkon és a motort a lábunk alatt.
De az olyanok, mint Westfalyné, nem értik ezt. Ők csak a bőrmellényt látják – és rögtön a bűnözéshez kapcsolják.Másnap reggel megcsörrent a telefonom. Cintia Pál, a két iker anyja, akiket már hat éve vittem, hívott.„Ricsi, ez teljes őrültség!” mondta rögtön. „Jákob és Jancsi teljesen meg vannak ijedve. Az ideiglenes sofőr nem akart játszani velük reggel.”
A fiúkkal kitaláltunk egy játékot: amikor amerikai autót láttunk, egyszer, ha külföldit, kétszer dudáltam. Ez volt a mi kis titkunk.„Bocsánat,” mondtam. „Nem tudom, mit mondjak.”
„Mi történt pontosan? Mindenki beszél róla, de senki nem tudja az igazságot.”Elmeséltem neki, mi történt Westfalynéval, a képekkel, a petícióval. Az ő reakciója színes és őszinte volt.„Ez a legnagyobb hülyeség, amit valaha hallottam! Hat éve viszed a gyerekeimet! Mi közöd van a motorhoz?!”
Délutánra már folyamatosan csörögtek a telefonjaim. Szülők, akikkel évek óta ismertük egymást, felháborodtak. Még néhány iskolaigazgatói tag is – „nem hivatalosan”, persze – érdeklődtek.Aztán kopogtattak az ajtón. Kinyitottam, és ott állt Emma Károlyi, a csendes lány, aki három éve érettségizett, de évekig az én buszomon utazott. Most az egyetemen újságírást tanult, a jegyzetfüzetével a kezében.
„Ricsi bácsi,” mondta, „interjút szeretnék készíteni veled a történtekről. Elképzelhető, hogy segítenél?”Tétováztam, de beengedtem.Két órán keresztül kérdezett – olyan kérdéseket, amiket soha senki nem tett fel. A negyvenkét évről. A motoros klubból. A jótékonyságról. A veteránokról.
„Westfalyné azt mondta, hogy a mellényed fenyegető,” mondta. „Megmutatnád?”Kivettem a mellényt. Egyesével elmagyaráztam a foltokat. Az amerikai zászlót. A POW/MIA foltot a testvéremnek. A „Rolling Thunder” logót.
„Ez?” kérdezte, miközben egy foltra mutatott, amin az állt: „2 millió mérföld – Nincs ketrec.”„Azt jelenti, hogy kétmillió balesetmentes mérföldet tettem meg. És hogy nincs ketrec, az azt jelenti, hogy nem vezetek autót. Mi motorosok ‘ketrecnek’ hívjuk az autókat.”Emma jegyzetelt, az arca egyre komolyabb lett.„Kérdezhetek még egyet? Tudod, hogy a busz gyerekek most valamit szerveznek neked?”
A torkom összeszorult.„Nem. Mit szerveznek?”Emma mosolygott.„Majd meglátod hamarosan.”Három nap múlva Emma cikke megjelent az egyetemi újságban. De amit még inkább meglepett, hogy a helyi napilap átvette, címlapon. A címe: „42 év szolgálat, 30 nap a nyugdíjig: A valóság Ricsi ‘motoros’ története.”
Addigra a közösség már mellettem állt. Szülők leveleket írtak. A kollégáim védtek. Az igazgatótanács hátrébb lépett.És amikor újra beültem a busz volánja mögé, rájöttem valamire.
A világ talán soha nem fog teljesen megérteni engem, de már nem számít. Azok, akiknek igazán számítok – a gyerekeim, a barátaim – már meghozták a döntsüket. És néha ez az egyetlen, ami számít.
