Hatvan éves vagyok, a férjem pedig hatvanhat. Hamarosan elválnunk. Harmincöt évnyi, erősnek hitt házasság után az életem fejjel lefelé fordult. Én, Ilona, és a férjem, István, úgy tűnt, megtaláltuk a harmóniát egy kis városban a Dunántúlon. De minden egy szempillantás alatt megváltozott, és most a magány küszöbén állok, összetört szívvel és árulás érzésével.
Istvánnal több mint három évtizedet éltünk együtt. Minden szilveszterkor kezdődött. A gyerekek, ahogy szokták, barátaikkal ünnepeltek, a macskájukat pedig nálunk hagyták.
István, aki unatkozott a hosszú ünnepeken, úgy döntött, elutazik a szomszédos városba, hogy meglátogassa a szülei sírját, és benézzen a nővéréhez. Nem ellenkeztem – ilyen utazások nála megszokottak voltak. Elment, én pedig otthon maradtam, nem sejtve, hogy ez lesz a vég kezdete.
Egy hét múlva visszatért, de valami megváltozott benne. A tekintete távolinak tűnt, a beszélgetéseink pedig ridegek lettek. Még egy hét, és elsöpört azzal a hírrel, hogy el akar válni. „Nem tudok így élni tovább – mondta. – Van egy nő, aki megmenthet engem.” Megdöbbentem, de csak annyit válaszoltam, hogy ez az ő joga, bár a lelkemben mindem összeomlott.
Később megtudtam az igazságot: a nő, akivel negyven éve randevúzott, megtalálta az interneten. Levelezni kezdtek. Abból a városból származott, ahová István utazott, és kiderült, hogy a „nővéréhez látogatás” csak ürügy volt a találkához.
Három napot töltött nála. Ahogy mesélte, azonnal megtalálták a közös hangot. Özvegyasszony volt, magabiztos, háromszobás lakással, nyaralóval és több autóval. István panaszkodott neki az életéről: hogy feleslegesnek érzi magát, hogy egészsége romlik. Ő, aki úgy mutatkozott be, mint gyógyító, megígérte, hogy „meggyógyítja”.
Sőt, azt állította, keleti gyógyászatot gyakorol, képes kezelni a rákot korai stádiumban, és médiumi képességei vannak. Ígéretei mesésnek tűntek: ha István elválik és hozzá megy, ad neki egy nyaralót és egy autót, valamint gondoskodik az egészségéről. Így kezdődött a rémálom.
István követelte, hogy azonnal menjek a hivatalba, és járuljak hozÁm én nem tettem, mert méltóságomat nem adhatom oda, s most a bíróság előtt állunk, holott a szívem mélyén még mindig reménykedem, hogy egyszer csak felébred ebből a kábulatból.
