A jeges szél kíméletlenül átszűrődött Gergő vékony kabátján, de ő meg sem rezzent. A friss hant előtt állt, mozdulatlanul, mintha a fagy is belé költözött volna. Előtte egy sír: Kataliné.A reggel hozott virágok szirmai már meggörnyedtek a tél nyomása alatt, színeik elhalványultak, mintha belőlük is kiszivárgott volna az élet.
Gergő ujjai végigcsúsztak a hideg grániton. Mintha az érintés képes lenne visszahozni azt, aki már rég túl volt az érintés világán. Egy halk sóhaj szökött ki belőle.
– Kata… – suttogta úgy, mintha a nevétől visszhangozhatna az emlék.Nehéz volt nyelnie, a szavak mégis előtörtek. – Megtalálom azt, aki ezt tette veled. Esküszöm rá.Térdre rogyott, nem volt több ereje. A könnyei hangtalanul gördültek végig az arcán, mint apró tükrök, amelyekben ott volt minden, amit elvesztett.
Ekkor recsegés hallatszott mögötte, a fagyott gallyak alatt valaki közeledett. Gergő megfordult. Egy magas férfi állt ott, sötét kabátban, tekintete metsző volt.
– Gergely András? – kérdezte hivatalos, hűvös hangon.
– Igen… ki maga?
A férfi igazolványt vett elő.
– Nyomozó. Balla Zoltán.
Gergő arca felderült egy pillanatra, remény csillant a szemében.
– Tudnak valamit? Ki volt…?A férfi közelebb lépett. – Ön a fő gyanúsított Katona Katalin halálának ügyében.A levegő kiszökött Gergő tüdejéből. Hátrébb lépett, arca megfeszült.
– Mi? Ez tévedés! Én nem…Mielőtt befejezhette volna, két rendőr lépett mellé. A bilincsek fémes kattanása hirtelen valósággá tette az elképzelhetetlent.
– De én szerettem őt! – kiáltotta kétségbeesetten.A nyomozó hangja jeges volt.
– Szerette? Akkor miért mutat minden bizonyíték önre?
– Milyen bizonyíték?Válasz helyett elvitték. A temető csendjét csak a szél zúgása és a csupasz fák néma bámulása törte meg.
A kihallgatószoba hideg fényei kegyetlenül szikráztak a fémasztalon. Gergő bilincselve ült, mozdulatlan árnyékként.
– Kezdje elölről – szólalt meg Balla, miközben az aktákat az asztalra dobta.
– Már elmondtam – dühöngött Gergő. – Az irodában dolgoztunk, mikor Kata hívott. Pánikban volt. Azt mondta, valaki követi.
– És ön?
– Azonnal szóltam az informatikusnak, hogy próbálja bemérni a hívást.
– Ez törvénytelen.
– Akkor is. A vőlegénye voltam. Meg kellett próbálnom megmenteni.
– Megtalálta?
– Csak a táskáját. Vérfoltosan. Ő már nem volt ott.Balla elővett egy képet. Gergő keze volt rajta, vérrel borítva.
– Ezt hogyan magyarázza?
– Már mondtam! Megfogtam a táskát! Segíteni akartam!A nyomozó nem reagált. Újabb mondatot vetett oda, mint egy kést.
– Tanúk is vannak. A nevelőapja, Fekete Imre. Azt állítja, ön féltékeny volt, sokat veszekedtek.
– Hazudik! Ő csinált valamit! Rám akarja kenni!– Talán meglátta Katát valakivel?– Ez nevetséges!
A vita elcsendesedett. Balla felállt.
– Gondolkodjon el.Gergő aznap este már a börtön falai között volt. A falak vastagok voltak, a levegő nehéz, és a remény sűrű ködbe veszett.
Az első éjszaka után már tudta: ez nemcsak rabság. Ez ítélet. Nemcsak a törvénytől, hanem az emberektől is.A cellában ketten voltak vele. Egyikük mogorva, izmos, a másik fürkésző szemű, szikár alak.
– Itt bemutatkozunk – mondta az utóbbi. – Én Miki vagyok. Ő Sas.
– Gergő – válaszolta.
– Friss hús – nevetett Sas, majd könyökkel oldalba vágta. – Tanuld meg: itt nincs könyörület.Gergő összeszorította a fogát, de nem hátrált.
Napok teltek. Fájdalmas ébredések, nyomasztó csend, és még nyomasztóbb zaj. Az étkezőben egy idegen ült le mellé.
– Viktor vagyok – mondta. – Látom, még tartod magad. De odakint valaki nagyon nem akarja, hogy ez sokáig így maradjon.
– Fekete Imre – mormolta Gergő.
– Aha. Róla pletykálnak. Pénzeli a belsősöket, hogy eltüntessen téged.
– De miért?
– Mert valamit tudsz. Vagy valakit veszélyeztetsz.Aznap este hátba szúrták. Nem halt meg – de közel járt hozzá. Amikor kinyitotta a szemét, egy kórházi szoba homályos fényében egy orvos állt felette.
– Még hogy törékeny. Makacs, mint az ördög.
– Mi történt?
– Valaki ki akarta iktatni. De maga nem az a fajta, aki csak úgy eltűnik.Pár nap múlva egy nő jelent meg nála. Ápoló volt, középkorú, fáradt szemű, de határozott hangú.
– Egy nő van bent a pszichiátrián. Fiatal. Szép. A neve Polgár Katalin. Egyetlen látogatója van: Fekete Imre.Gergő szinte nem hitt a fülének.
– Lehetetlen… én eltemettem őt!
– Itt… az ilyesmi nem lehetetlen. Ha elég pénz van mögötte.
– Látni akarom.
– Nem vihetem be, de a fiam, Bence… elvezetheti a hátsó kerítéshez.Másnap a kerítés túloldalán ott ült Kata. Távol, üresen bámult a semmibe, mozdulatai lassúak voltak, elidegenedettek. De élő volt.Gergő úgy állt ott, mintha időn és valóságon keresztül nézne.
Másnap Tamás nyitott ajtót, mikor Gergő megjelent. Barátja arca megrándult.
– Gergő?! Azt hittem… örökre ott maradsz.
– Kata él. És tudom is bizonyítani.
Egy diktafont tett le az asztalra. Rajta Fekete Imre hangja: „A lányt elintéztük. Nekem járt az örökség.”Tamás arca megkeményedett.
– Orlai Róbert. Ő még hisz az igazságban.A nyomozó hallgatta a felvételt, és csendesen bólintott.Hajnalban rendőrök törtek be a villába. Imre arca gőgös maradt, még mikor bilincs kattant a csuklóján.
– Hazugság! – kiabálta.
– A bíróság eldönti – hangzott a válasz.
Gergő visszament Katáért. Zita várta. A papírok elkészültek. Kata most már hivatalosan is Gergő gondnoksága alá került.A folyosón állt, mikor meglátta őt.
– Gergő…? Te még élsz?
– Itt vagyok. És most már nem megyek el.
A lány szeme homályos volt,de az ölelése lassan megerősödött.
– Azt mondták, meghaltál.
– Nekem is ezt mondták rólad. De most már újra élünk.Néhány hónap múlva egy kis faluban kezdtek új életet. A kertben palántákat ültettek, Kata pedig egyre több dologra emlékezett.
– Nem tudok mindent… de egyre többet érzek. És egyre jobban szeretlek.
– Nekem elég ennyi. Mert most már nem kell rejtőznünk.
Közben a városban ítélet született. Fekete Imrét bűnösnek találták. Balla nyomozót elmozdították és felelősségre vonták.
Az újságok címlapján ott volt Gergő és Kata története: az emberé, akit mindenki elveszettnek hitt – és a nőé, akit a halálból hoztak vissza.
Egy évvel később egy kávézó teraszán ültek. Kata poharában narancslé, Gergőéban kávé.
– Írjunk könyvet? – kérdezte Kata.
– Talán itt az idő. Hogy mások is megtudják, mit jelent hinni valakiben, akkor is, amikor senki más nem teszi.Kéz a kézben ültek, csendesen. Tudták, hogy amit kaptak, az több, mint második esély. Az élet maga – újra.
