Döntések nyara. Vera letette a digitális tollat, hátradőlt, és fáradtan megropogtatta a vállát. Ebben a pillanatban lépett be a szobába Alexej. A nő elmosolyodott, ahogy az alkonyi napfény aranyló ragyogással öntötte el a helyiséget.
– Rendben, beleegyezem – mondta játékos csillogással a szemében. Jó érzés volt, hogy Alexej kikéri a véleményét a vendégekkel kapcsolatban. Elvégre a tenger mellett éltek, és kevesen tudtak ellenállni a látogatás csábításának.
Vera nem is bánta – többnyire. A házuk otthonos volt, de nem túl nagy. Tavaly végre elkezdték építeni a vendégházat, de még nem volt teljesen kész. – Be kell fejeznünk az építkezést – jegyezte meg, miközben fürkészően nézett a férjére.
Alexej vállat vont. A barkácsolás sosem volt az erőssége, de ez egy cseppet sem zavarta. – Már csak apróságok maradtak hátra. – És mikor szándékozol ezeket az „apróságokat” elvégezni? – vonta fel Vera a szemöldökét.
– Ha most rábólintasz, mondjuk… két hét múlva? – Rendben. Akkor jöhetnek. Alexej láthatóan megkönnyebbült. Egy pillanatig habozott, majd bizonytalanul megkérdezte: – Van kedved sétálni egyet?
Vera megrázta a fejét. – Túl sok dolgom van. – Értem. De talán… Tudta, hogy a férfi szeretné, ha gyakrabban tartana vele. De Vera ritkán hagyta el a házat. A hűvös esti órákat szerette, amikor a forróság alábbhagyott, és a kertben dolgozhatott.
Egyébként szinte mindig a kis műtermében ült és rajzolt. És rajzolt. És rajzolt. Talán emiatt szedett fel az utóbbi időben néhány kilót. Hol fogyókúrázott, hol kalóriákat számolt, aztán egyszer csak elkapta az éhségroham,
és nem tudott uralkodni magán. Végtelen körforgás volt: önuralom, bűntudat, frusztráció. Odakint a tenger halk morajlása hallatszott. A kertben rózsák nyíltak, édes illattal töltve meg a levegőt. Az ablakpárkányon a macska aludt,
fülével olykor megrándult, amikor a sirályok felrikoltottak. Alexej közben elment. Vera felsóhajtott, felállt, és megmasszírozta a derekát. Tekintete a sarokban álló mérlegre tévedt. Összeszorította ajkait, és ráállt. A mutató könyörtelenül felfelé kúszott.
– Már megint… – gondolta elkeseredetten. Újabb fél kiló. Szeme megakadt a reggel vásárolt túrós batyu csomagján. A fele már eltűnt. – Talán még egy… és utána vége. Kezét kinyújtotta a csomag felé – de hirtelen megállt.
A szégyen egy pillanatra lebénította. Határozott mozdulattal visszazárta a csomagot, és kivitte a konyhába. Egy nyár, amely mindent megváltoztatott.
Amíg Vera otthon dolgozott – könyveket illusztrált, és csak az eredmény számított –, addig Alexej állandóan úton volt. Öt éve alapította saját reklámügynökségét. Eleinte kicsiben kezdte: egy nyomdagéppel, amivel névjegykártyákat készített,
aztán vett egy kamerát, majd grafikus hallgatókat vett maga mellé. Az üzlet beindult, és hamarosan webdesignerek, szövegírók és művészek csatlakoztak hozzá. Ma már tizenöt állandó alkalmazottja volt, és ugyanennyi szabadúszó dolgozott neki.
A cég jól ment. Korábban északon éltek, de néhány éve felfedezték a délt. Először csak egy nyaralásnak indult, aztán a vendégház tulajdonosa felajánlotta nekik, hogy megvehetik az egész birtokot.
Alexej először csak legyintett – túlságosan elfoglalt volt, hogy ilyenekkel foglalkozzon. De Vera szinte azonnal beleszeretett a helybe. Nyolc hektár föld, enyhén lejtős, vad és zabolátlan. Az apja támogatta, segített a finanszírozásban.
Így végül Alexej is beadta a derekát. Ha már volt földjük, házat is kellett építeniük. Két évvel később már a saját otthonukban álltak. Három szoba, nem nagy, de otthonos. És amikor az első vendégek megérkeztek, eldöntötték:
szükség van egy vendégházra is. Nyár elején Vera elküldte Natasát az édesanyjához. Ötéves volt, nemsokára iskolába ment. Szerette volna, ha újra találkozik Oljával, így elhatározta, hogy érte megy.
– Csak oda-vissza megjárom – mondta Alexejnek. – És kérlek… – védőfóliát húzott a monitorára – senki ne menjen be a műtermembe. – Be is zárom – viccelődött Alexej. Nyugodt szívvel indult útnak. Váratlan vendégek.
Néhány nappal később Igor megérkezett a feleségével és a lányával. – Nahát! – Julia ámulva nézett körbe. Sok jót hallott a házról, de még sosem látta. – Ez mind Vera érdeme – mondta Alexej büszkén, és a kert felé intett.
Nem volt gondosan nyírt park, inkább vad, burjánzó birtok. Egy öreg körtefa, mogyoróbokrok, alma- és szilvafák – a fű pedig mindig gyorsabban nőtt, mint ahogy levághatta volna. – Olja, ott a cseresznyefa – mutatott a dombtetőre.
A kislány azonnal odaszaladt. – Nagyon szép itt – ismerte el Igor, miközben a bőröndjét a vendégházba cipelte. Julia kíváncsian nézett körbe – És itt mi van? Alexej körbevezette őket. De amikor belépett a házba, földbe gyökerezett a lába.
Olja Verá műtermében állt, lehúzta a védőfóliát a monitorról, és a digitális tollat szorongatta. – Megállj! – szólt rá nyugodt, de határozott hangon. Elvette a tollat, visszatette a polcra, majd újra letakarta a monitort.
– Itt semmihez sem szabad nyúlni. Olja sértődötten elszaladt. De amit Julia ezután mondott, Alexej torkára forrasztotta a szót: – A feleséged még mindig olyan dagadt? – kérdezte gonosz mosollyal.
Másnap reggel Alexej közölte velük: – Holnap elutaztok. És mikor végre elmentek, Alexej mélyet lélegzett, és Verára nézett: – Gyerünk a tengerhez. Egész napra. Vera nevetett.
