– Tényleg azt hiszed, hogy minden nap a te anyádnak fogok főzni? – jelentette ki felháborodottan a felesége.
– Meddig fog ez így menni? – Olga dühösen csapta le a serpenyőt a tűzhelyre. – Úgy gondolod, hogy a házvezetőnőként szerződtettek az anyádhoz? Két hónapja egy szabadnapom sem volt! – Erősebben szorította a fakanalat, az ujjai elfehéredtek a feszültségtől. A hangjában régi sérelmek csengettek.
Sándor megmerevedett a konyha ajtajában, habozott belépni. A felesége a tűzhelynél fejezte, ahol sercegtek a fasírtok – az anyja kedvenc étele. A sült hús és hagyma illata szinte kaparta a torkát, vagy talán a közelgő beszélgetés súlya miatt.
– Olga, ne húzd fel magad – próbált lágyan, megnyugtatóan beszélni. – Anya egyszerűen hozzászokott a házi kosztokhoz. Nem ehet készételeket, tudod…
– Tudom! – Olga csattogva tette le a fakanalat a pulttetőre. – Mindent tudok! Tudom a vérnyomásáról is, a diétáról, az étkezési rendjéről. De miért kell este itt forgolódnom, mint egy mókus? Nekem is van munkám!
Kint lassan alkonyult október egyik napja. Az öreg almafa ágainak árnyéka, amely a konyhaablakhoz nőtt, táncot járt a falakon, mintha némán szemlélnék vitájukat. Sándor automatikusan az órájára pillantott – hamarosan vissza kellene érnie az anyjának a sétáról.
– Talán felvehetnénk segítséget? – javasolta bizonytalanul, tudván, hogy a felesége ellene van az idegeneknek a házban.
Olga keserűen elnevette magát: – Persze! És a pénz az égből fog hullani hozzá? Tudod, mennyit fizetünk anyu gyógyszereiért.
A tűzhely felé fordult, elrejtve könnyeit a konyharuhával. Három hónappal ezelőtt, amikor Kovács Jánosné beköltözött stroke után, Olga maga ragaszkodott hozzá. De akkor még nem tudta elképzelni, hogyan fog megváltozni az életük.
A bejárati ajtó hirtelen kinyílt. Könnyű léptek – nemrég tért vissza Jánosné az esti sétáról. Olga sietve törölgette meg a szemét a konyharuhával, és elkezdte tányérra rakni a fasírtot. Sándor még mindig az ajtóban állt, nem tudta, mit mondjon vagy tegyen.
Súlyos csend telepedett a helyiségre, amit csak az edények zörgése és a kihűlni készülő serpenyő sercegése tört meg.
– Anyukám, hogy ment a séta? – Sándor gyorsan kilépett az előszobába, örült, hogy elmenekülhetett a feleségével való nehéz beszélgetés elől. Mostanában egyre gyakrabban találkozott azzal, hogy kerüli a konfliktusokat, a munkára hivatkozva késői hazatérések és végtelen “sürgős” teendők mögé bújik.
Kovács Jánosné a tükör előtt állt az előszobában, lassan kötötte ki a gyapjúsálját – néhai férje ajándéka. Az ujjai, valaha ügyesek, amelyek évekig varázsoltak a varrógép felett, most épphogy boldogultak egy egyszerű csomóval. A stroke okozta áruló remegés éppúgy mindennap egyre feltűnőbb lett.
– Jól telt, Sanyi – próbált mosolyogni, de a mosoly erőltetett volt. – A parkban összegyűjtötték a leveleket. Emlékszel, mennyire szeretted beugrani a levelek közé, mikor kicsi voltál? Mindig mondogattam: “Ne ugrálj, megfázol!” És te nevettél…
Nekitámaszkodott a falnak, lehunyt szemmel. Az arcának sápadtsága és az izzadság a homlokán nem kerülte el a fiának éber tekintetét.
– A vérnyomásom rakoncátlankodik – ismerte be Kovács Jánosné. – Ma túlhajszoltam magam.
– Azonnal hozom a gyógyszereit – hallatszott Olga hangja a konyhából. Bármennyire is dühös volt, komolyan vette az anyósa egészségét. Talán a sok évi munka a rendelőben megtette a hatását, ahol nap mint nap látni kellett az elhanyagolt betegségek következményeit.
– Ne aggódj, Olgi – Kovács Jánosné fáradtan leült a padra, a kabátja zsebéből gyógyszertáskát húzva elő. – Most már, mint egy kém, mindig mindent magammal viszek. Íme, az én segítőim…
A tekintetét egy régi fotón állapította meg – ő és a férje az esküvő napján. Milyen régen is volt… Akkor még el sem tudta képzelni, hogy időnapja végére a saját fiának terhére válik.
Sándor a konyhába rohant egy pohár vízért, majdnem fellökve egy padlóvázát. Ahogy a felesége mellett elhaladt, próbálta megfogni a tekintetét, de Olga demonstratívan elfordult a tűzhely felé, ahol a fasítok sercegtek. A sült hús illatától hányinger kerítette hatalmába – egész nap nem evett semmit, a munka, a bevásárlás és a főzés között forgolódva.
– Mi van ma vacsorára? – érdeklődött Kovács Jánosné, belépve a konyhába. – Megint fasírt? Olgi, miért fáradozol ennyit? Egy kis leves is elég lett volna…
– Semmi gond, anyu – enerváltan szúrt a villával a fasírt közepébe, ami nyikorogva siklott végig a serpenyő alján. – Hiszen szereted. Emlékszem.
A hangjában valami olyasmi csendült, amitől Kovács Jánosné megrezzent, és megállt a konyha küszöbén. Fiának húszéves házassága alatt megtanult érzékeny lenni a menyének legfinomabb feszültségét jelző hangulatváltozásaira. Most ezek úgy csengettek, mint egy feszülő húr.
Az idős nő lassan az asztalhoz ment, a fiának karjába kapaszkodva. Leült, a zsebkendőt az ölében simította el – egy szokás, amit az iskolában végzett éveiből hozott magával. Sándor gondosan elé tolta a tányért, és a pohár vizet, ellenőrizte, hogy kényelmes-e a szék.
– Tudjátok mit… – kezdte volna Olga, de elhallgatott, amikor látta, hogy az anyósa elsápad. Egy ütemben lüktetett a feje a visszafojtott szavaktól. – Talán egyszerűen csak vacsorázzunk.
Nyomasztó csend telepedett az asztalra. Csak az evőeszközök csörögtak a tányérhoz, és a faliontettók egyenletesen ketyegtek – régiek, még Sándor nagymamájáé voltak. A mechanikus hang lepergette az elviselhetetlen csend másodperceit. Kovács Jánosné alig nyúlt az ételhez, helyenként vetett egy-egy pillantást a fiára, majd a menyére.
Az elmúlt hónapban gyakran kapta magát ilyen pillantásokon, elcsípve beszélgetésfoszlányokat, és észrevéve, hogyan változik meg a légkör a házban, amint belép egy szobába.
“Talán hiba volt beleegyezni a költözésbe?” – suhant át a keserű gondolat a fején. De hangosan csak dicsérte a fasírtot, próbálva oldani a feszültséget: – Nagyon finom, Olgi. Pont mint az anyám készítette…
– Nem bírom ezt már tovább – mondta hirtelen halkan Olga, letéve a villát. – Egyszerűen nem bírom.
A falióra ketyegése szinte fülsüketítővé vált. Kovács Jánosné megdermedt az épp szájához emelt kanállal, Sándor pedig elsápadt, érezve, hogy bekövetkezik, amitől hetek óta rettegett.
– Minden nap ugyanaz – Olgának minden szavával erősödött a hangja. – Hatkor kelek, nyolcra munkába. Ebédidőben a gyógyszertárba rohanok, munka után bevásárlás, főzés, takarítás… Mikor élhetek? Mikor pihenhetek?
– Lányom… – próbálta mondani Kovács Jánosné.
– Nem vagyok a lányuk! – Olga hirtelen felpattant, a szék zajosan a falnak csapódott. – Van egy fiad, hát főzzön ő! Én belefáradtam! Érted? Bele-fá-rad-tam!
Sándor megpróbálkozott: – Olga, ne csináld…
– Mit ne csináljak? – szinte kiabálva folytatta. – Mit mondtam? Az igazat! Te bent dekkolsz a munkában, én meg rohangálok a kórház és az otthon között? Az anyád a te felelősséged!
Kovács Jánosné lassan letette a kanalat. A kezei az átlagosnál jobban remegtek: – Persze, csak teher vagyok… – Letörölte szemét a zsebkendő szélével. – Tudod, Olgi, mindent megértek. Talán azt hiszed, nem látom, hogy milyen fáradt vagy? Hogy milyen haragos? Minden este imádkozom, hogy elég erőt kapjak önmagam ellátására…
– Anya, hagyd abba – Sándor megpróbálta megölelni anyja vállait, de ő gyengéden elhúzódott.
– Nem, fiam, hadd fejezzem be – Kovács Jánosné kihúzta magát, ahogy valaha az engedetlen osztály előtt tette. – Negyven évet dolgoztam az iskolában. Tudod, mit tanultam meg leginkább? Hallgatni. És hallom, Olgi, hogy sírsz a fürdőben. Látom, ahogy esténként remeg a kezed a fáradságtól…
Olga megmerevedett a pultnál, az ujjai elfehéredve szorították a munkalapot. A düh könnyei peregtek le az arcán.
– Én is fiatal voltam valaha – folytatta Kovács Jánosné. – Én is álmodoztam a saját életemről. Aztán az anyós ágynak esett… Tíz évig látogattam. Minden nap olyan volt, mintha ködben jártam volna – munka, főzés, injekciók, kezelések. A férjem dolgozott, a fiunk kicsi volt… Azt hittem, megőrülök.
– Anya, mit mondasz te ilyet? – kábultan mormolta Sándor, anyja és felesége között váltogatva a tekintetét.
– Azt, fiam, hogy tévedsz – Kovács Jánosné felemelkedett az asztaltól. – Nagyon tévedsz. Nem lehet mindent Olgára hárítani. Holnap is felhívom a szociális szolgálatot egy gondozó miatt…
– Milyen pénztár lesz az? – kérdezte halkan Olga, nem fordulva hátra.
– Odaadom a nyugdíjat. És az ingatlant is kiadhatjuk – az is növeli az összeget.
Sándor a két legfontosabb nőt figyelte az életében, és érezte, ahogy belül valami megváltozik. Évek óta menekült a munka mögé, úgy téve, mintha semmi sem történne…
– Nem – állt fel, kihúzott vállakkal. – Nincs szükség gondozókra. És az ingatlant sem adjuk ki bérbe.
– De hogyan… – kezdte volna Kovács Jánosné.
– Holnap beszélek a főnökkel, hogy heti három nap home office-ban dolgozzak – mondta határozottan Sándor. – Felváltva fogunk főzni. Anya, megtanítasz a titkos fasírtjaidra?Kovács Jánosné meglepetten pislogott: – Hogyne, fiam… De képes leszel rá?
– Képzeld el, a férfiak is tudnak főzni – Olgának először este mosoly bujkált a hangjában. – De vigyázz, a fiad szeret kísérletezni. Emlékszel a borscsjára currys változattal?
– Azért eredeti volt! – mosolygott Sándor, érezve, hogy a feszültség lassan csökken.
– És én takaríthatok is – ajánlotta hirtelen Kovács Jánosné. – Porszívózni nehéz, de port törölgetni, dolgokat elrakni bőven megoldom. És a vasalás is megy, hiszen egész életemben…
– Anya – szakította félbe Olga, végül az asztal felé fordulva. – Nem vagy köteles…
– De én akarom! – Kovács Jánosné szemében ismerős tanári hevület csillogott. – Azt hiszed, könnyű tétlenül ülni egész nap? Csak a televíziót nézem, meg az ablakon keresgélve bámulok. Így legalább hasznos leszek.
Hirtelen pityergés tört ki belőle, és kezét a szájához szorította: – Bocsáss meg nekem, gyerekeim… Láttam, milyen nehéz nektek, mégsem mondtam semmit. Féltem szólni.
– És bocsáss meg nekem is – Olga váratlanul letérdelt anyósa széke mellett, arcát az ölébe temetve, akár egykoron a saját anyja lábánál. – Sokat mondogattam… Mérges voltam.Kovács Jánosné megsimogatta menyét a fején, könnyekkel húzva végig az arcán: – Akkor így döntünk majd. Sándor kedden és csütörtökön főz…
– És minden második szombaton is! – szólt közbe a fia.
– És minden második szombaton – bólintott Kovács Jánosné. – Én vállalom a takarítást. És még valami, lányom – emelte fel Olga arcát az állánál fogva – ne tartsd magadban, ha valami nehéz. Család vagyunk.
Az óra ketyegése kitöltötte a helyiséget, a kihűlt fasírtok és az októberi nap lemenő sugarai pedig eltűntek az ablak mögött. Hónapok óta először érezhető igazi melegség a házban.
