35 éves vagyok, a nevem nem árulom el – mit ér egy név, ha a lelked üres héj? Nem hírnévért vagy részvétért írok; ez egy kétségbeesett kiáltás minden férfitársamhoz: testvéreim, ne vegyetek feleségül olyan nőt, akit nem szerettek! Ez egy eskü, amely átokká válik, zuhanás egy feneketlen szakadékba, ahol minden nap olyan, mint egy tőr a szívben.
Meggyőztem magam, hogy az idő megoldja, hogy a szerelem kihajt, mint vadvirág a szürke rutin repedéseiben, hogy a régi mondás, miszerint „megszoksz és megszeretsz”, nem ostoba hazugság. De tévedtem – kegyetlenül.
A feleségem – nevezzük Évának – tisztelem őt, becsülöm, mint hű társat, de itt vége. Nincs láng, nincs vágy, nincs szenvedély. Barát, és ez az űr egy tomboló vihar, amely minden lélegzetemmel széttép.
Régen volt egy másik – hívjuk őt Zsófiának. Érte a világot is szétzúztam volna. Eladtam a rozoga furgonomat, a gondtalan napok emlékét, hogy megvegyem neki a csillogó motorkerékpárt – az álmát, amely a zabolátlan lelkét tükrözte. Együtt nyitottunk egy kis kézműves boltot Sopronban, ahol a Fertő-tó szele hordozta a reményeinket.
Ő egy forgószél volt – bátor, vándor, lelke úgy lángolt, mint villám az éjszakában. Tökéletes párost alkottunk, két vad erő, amely egy ritmusban pulzált. Kilenc évig éltünk együtt – hivatalos papírok nélkül, csak a szerelemmel, amit örökkévalónak hittem. Egy augusztusi éjjelen a Balaton partján térdre estem egy gyűrűvel, a hangom reszketett, könyörögtem, hogy legyen az enyém mindörökké.
Nem mondott igent, nem mondott nemet – csak átdöfött a tekintetével. Aztán egy ködös reggelen, tea mellett, porrá zúzott: „Elmegyek. Találtam mást. Új-Zélandra költözünk.” A világom összeomlott, a levegő hamuvá vált, és én roncs maradtam, bolyongva az életem romjain.
Azt mondják, a férfiak nem sírnak. Talán nem könnyekkel, de a fájdalom belül marcangol. Az az év, miután elment, egy homályos rémálom – tengődtem a napokon át, mint egy céltalan kísértet. Hétvégenként a Mátrába menekültem, leültem a Kékes csúcsán, és bámultam a semmibe, miközben a csend bennem ordított, hangosabban, mint én magam.
Aztán jött Éva. Feleségül vettem – egy nőt, akit mindig csak barátnak láttam. Soha nem szerettem – sem akkor, sem most. Alig egy éve vagyunk házasok, de régóta ismerjük egymást.
Amikor Zsófia még fogva tartotta a szívemet, Évával találkoztam kézműves vásárokon Pécsen. Akkor még másik férje volt, és a csevegéseink könnyedek, súlytalanok voltak. Mégis éreztem a csendes vonzalmát, egy szikrát, amit elhessegettem.
Miután Zsófia széttépett, véletlenül összefutottam Évával egy buszmegállóban Debrecenben, az eső dobolt, mint a káosz a fejemben. Beültünk egy kávézóba, forró csokit rendeltünk, és én kiöntöttem előtte minden bánatomat az asztalra.
Meghallgatott, majd elkezdett telefonálni – érdeklődött, hogy vagyok, fenntartotta a kapcsolatot. Gyakrabban találkoztunk: éttermek, mozik, séták a Tisza partján. Természetes volt, baráti, mint egy mentőöv a viharban.
Egy este csörgött a telefon: „Elváltam. Szabad vagyok.” Ettől kezdve a gondoskodása élesebbé vált, a figyelme céltudatos lett. Nem ellenkeztem – túl megtört voltam, hogy harcoljak. Éva csodálatos – gyönyörű, szelíd, sziklaszilárd a zűrzavarban. Egy nyugodt életre vágyik: ház gyerekeknek, macskával a kandalló mellett, csendes esték gyertyafénynél.
Nem vetem meg ezt a képet, de a vérem a kalandért kiált – tíz perc alatt összepakolhatnék, és nekivághatnék az Andoknak vagy Szibériának, habozás nélkül. Évának rendre, tervekre, napokra van szüksége, hogy felkészüljön egy hétvégére a Balatonon.
Azt hiszem, eleinte színlelt – utánozta a szabadság iránti vágyamat, hogy megfogjon. De a maszkok lehullanak, és az igazi énje előbukkant: csendes kikötő az én háborgó tengeremmel szemben. Most kettészakítva állok köztük.
Mindent neki köszönhetek – kihúzott egy olyan sötétségből, ahol elfelejtettem, mi a fény. Senki nem kényszerített; magam döntöttem így, magam léptem át a határt a barátságtól a házasságig. Most a nappalinkban ülök, nézem, ahogy virágokat rendez egy vázába, és összetörve érzem magam. Hogyan bírjam tovább? Hogyan színleljem a boldogságot, amikor a szívem sírbolt?
Éva nem érdemli meg ezt a csalást. Őszinte, jó – rettegek attól a naptól, amikor meglátja a hidegséget a szememben, a könnyeket, amiket fakasztok. De meddig húzhatom még ezt a színjátékot? Egy hétig? Évtizedekig? Minden mosolya, minden érintése bűntudatba fojt – fogoly vagyok egy szerepben, amit utálok.
Ez lenne a végzetem – élni az ő békéjéért, a szomszédok pillantásaiért, a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” délibábjáért? Nem tudom. Ez a belső harc felemészt, lassú méreg, ami szétmar.
Talán egyszer megtalálom a kiutat, egy repedést ebben a ketrecben, amit a kötelesség és a kétségbeesés alkot. Vagy itt rohadok meg, szétszaggatva a hűség és a múlt szelleme között. Egy dolog biztos: férfiak, hallgassatok rám – ne házasodjatok, ha a szívetek néma. A szeretet nélküli házasság nem kötelék; ítélet, csendes halál, amit senkinek sem kívánok.
