„A személyzet nem ül az asztalhoz” — jelentette ki hangosan és élesen Tamara Iljinicsna, olyan hangon, hogy szavai pengeként hasították át a szoba levegőjét.
A nappaliban azonnal nehéz, fullasztó légkör alakult ki. A levegő mintha besűrűsödött volna, átitatva az ünnepi asztal erős illataival — fokhagymás saláta, füstölt kolbász, zsíros húsételek és valami idegen, olcsó parfüm, amely mindenre rátelepedett.
Két napja szinte megállás nélkül a konyhában dolgoztam. A férjem, Vadim, a negyvenedik születésnapját ünnepelte. Amíg bevásároltam, takarítottam, főztem és nehéz szatyrokat cipeltem, ő a kanapén „pihent”, erőt gyűjtve a saját maga által szervezett ünnepséghez.
És most az egész rokonsága a régi, kihúzható asztalunk körül ült, mintha a saját királyságában lenne. Épp akkor bontottam ki a még nedves köténycsomót, és végre le akartam ülni néhány percre, amikor mindenki szeme láttára értésemre adták, hogy nincs ott helyem.
Egy pillanatig nem szóltam. Egyszerűen odamentem az asztalhoz, félretoltam egy távoli rokon koszos szalvétáját, és nyugodtan leültem. Kezeimet összekulcsolva az asztalra tettem, mintha ez egy szokványos családi vacsora lenne.
Miska bácsi fél mozdulat közben megdermedt, a szájában félig megrágott húsdarabbal. A kanál a tányérhoz ütődött.
— Vadim! — kiáltotta az anyósom. — Hallod, mit enged meg magának ez a „parazita”? Tedd helyre a feleségedet. Megsért minket!
Vadim lehajtotta a fejét, mint egy iskolás gyerek. Tekintete a tányérhoz tapadt, mintha el akarna tűnni benne. Végül összeszorított fogakkal megszólalt:
— Rita, miért csinálod ezt a színházat? Szégyent hozol rám. Menj a konyhába, ott még van meleg étel, ki kell vinni.
Lassan elővettem a telefonomat a zsebemből, és feloldottam.
— Rendben — mondtam nyugodtan. — Akkor meleg étel többé nem lesz.
A szoba csendje még nehezebbé vált.
Tamara Iljinicsna gúnyosan elmosolyodott.
— Nézzétek csak, „háziasszony” lett belőle. Mintha minden tőle függne. Mi is adtunk pénzt, Vadim is ide van bejelentve.
Egyenesen a szemébe néztem, hangom felemelése nélkül.
— Tamara Iljinicsna, 2026-ot írunk. Nézze meg az állami nyilvántartást vagy kérjen tulajdoni lapot. Ezt a lakást még a házasság előtt vettem.
Az, hogy a fia adott valamennyi pénzt a folyosói linóleumra, nem teszi tulajdonossá.
Lassan végigmutattam az asztalon.
— Ez pedig mind az én fizetésemből lett megvásárolva.
Az anyósom hirtelen felpattant.
— Hogy merészeled?! Vadim, menjünk. Fulladjon meg a „kajájában”!
De senki sem mozdult. Mindenki egymásra nézett — senki sem akarta elsőként otthagyni az ételt és az alkoholt. Kellemetlen feszültség ült a levegőben.
Vadim arca vörös lett a dühtől és a szégyentől.
— Anya, ülj le. Rita, azonnal kérj bocsánatot.
Egy kicsit előrehajoltam.
— Tudod mit — mondtam nyugodtan — ma már nem lesz több ünnepség.
Megnyitottam a banki alkalmazást. A képernyő hideg fénnyel világított.
— A születésnapodra lefoglalt nyaraló szaunával — lemondom. Negyvenezer előleg ment a kártyámról.
Megnyomtam: „Lemondás”.
— Kész.
Valaki a szobában akaratlanul is felszisszent.
Felálltam, kimentem a konyhába, majd visszatértem egy nagy fekete szemeteszsákkal.
Egy pillanatra mindenki elhallgatott.
Odamentem az asztalhoz, lassan megfogtam a terítőt, majd egy hirtelen mozdulattal magam felé rántottam.
A tányérok, húsok, saláták, poharak — minden a földre és a zsákba zuhant. Az üvegcsörömpölés kiáltásokkal keveredett.
— Megőrültél?! — kiáltotta Vadim, miközben megpróbálta elkapni a kezemet.
Kiszabadultam.
— Felmondtam a munkámat — mondtam hidegen. — Többé nem szolgálok ki senkit. A rendezvény véget ért. Takarodjanak.
Nem maradt semmi — sem vita, sem beszélgetés. Csak a tönkrement este romjai.
Az emberek sietve kezdtek el távozni. Először a nagynéni családja, majd a többiek — gyorsan, egymás szemébe sem nézve.
Tamara Iljinicsna olyan erővel vette fel a kabátját, hogy majdnem letépte a gombokat.
— Ide többé be nem tesszük a lábunkat — sziszegte.
Az ajtó becsukódott.
Csend.
Vadim a romos nappaliban állt, összetört tányérok és szétszórt étel között.
— Teljesen megőrültél — mondta tompa hangon. — Mindenki előtt megaláztál.
Ismét a telefonomhoz nyúltam.
— Beadom a válókeresetet.
Megdermedt.
— Ezt a lakást még egy hónapig használhatod, utána nem. A holmidat kipakolom.
— Nem megyek! — kiáltotta.
Nyugodtan ránéztem.
— Akkor holnap lecserélem a zárakat, amíg dolgozol. A dolgaid kikerülnek.
Letettem a zsákot a lábai elé.
Ezután kimentem a konyhába, töltöttem magamnak egy pohár vizet, és lassan megittam.
A ház végre csendes lett.
És először azon a napon valóban tudtam lélegezni.
