A házunk kicsi volt, szerény – de a mi otthonunk. A padló minden lépésnél nyikorogott, a konyha faláról a festék már annyira pergett, hogy egy idő után „modern művészetnek” neveztem. Mindez azonban mit sem számított,
mert a lányaim adtak életet ennek a háznak. Lili, Emma és Sophie – a nevetésük, a szanaszét hagyott játékok, az ölelésük – ők voltak az oka annak, hogy minden egyes nap küzdöttem, bármilyen nehéz is volt.
A pénzügyi gondok állandó árnyékként kísértek. A pincérnői fizetésem épphogy elég volt a lakbérre és a számlákra. Nem volt félretett pénzem, semmilyen vészforgatókönyvem. Ha bármi váratlan történne, fogalmam sem volt, hogyan oldanám meg.
Azon a reggelen épp a ruhákat teregettem, amikor megszólalt a telefon. A vállamhoz szorítottam, miközben egy pár zoknit hajtogattam. – Halló? – Nancy, itt Peterson. A szívem azonnal gyorsabban kezdett verni.
– Ó, jó napot, Mr. Peterson. Van valami probléma? A hangja hűvös és érzelemmentes volt: – Egy hétre ki kell ürítened a házat. Megmerevedtem. – Tessék? – A bátyám jön a városba. Megígértem neki, hogy itt maradhat.
Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallok. – De… ez az otthonom! Van érvényes bérleti szerződésem! – Ne gyere nekem ezzel a hülyeséggel – vágott közbe élesen. – Emlékszel, hogy múlt hónapban késtél a lakbérrel? Akkor is kitehettelek volna. Örülj, hogy nem tettem.
Az ujjaim görcsösen szorították a telefont. – Csak egyetlen napot késtem! A lányom beteg volt, ezt meg is mondtam magának! – Nem érdekel – mondta hidegen. – Péntekig költözz ki. Vagy lehet, hogy örökre.
A vonal megszakadt. Egyszerűen letette. Meredten néztem a telefonomat, a mellkasom összeszorult, a légzésem kapkodóvá vált. – Anya, mi a baj? Lili állt az ajtóban, aggodalom csillogott a szemében.
Mosolyt erőltettem magamra. – Semmi baj, kincsem. Menj, játssz a húgaiddal. De nem volt semmi rendben. Nem volt családom, aki segíthetett volna, nem volt félretett pénzem, nem volt megoldásom.
Ha ellenállok Petersonnak, úgyis talál majd valami ürügyet, hogy végleg kilakoltasson minket. Csütörtök este összepakoltam azt a keveset, amit magunkkal vihettünk. A lányok sokat kérdeztek, de nem tudtam elmondani nekik az igazságot.
– Egy kis kirándulásra megyünk – mondtam vidámnak tettetett hangon. – Messzire? – kérdezte Sophie halkan, miközben Mister Floppyt, a szeretett plüssnyusziját szorongatta. – Nem túl messzire – feleltem kitérően.
De a hely, ahol meghúztuk magunkat, sokkal rosszabb volt, mint amire számítottam. A hostelszoba szűk volt, alig maradt helyünk mozogni. A falak olyan vékonyak voltak, hogy minden egyes köhögést, minden suttogást,
minden veszekedést hallottunk a szomszéd szobákból. – Anya, itt olyan zajos – suttogta Emma, a fülét befogva. – Tudom, kincsem – súgtam vissza, és megsimogattam a haját. Lili próbálta egy játékkal felvidítani a húgait, de nem sokáig tartott. És akkor jött a legrosszabb pillanat.
– Hol van Mister Floppy? – Sophie szemében könnyek gyűltek, a hangja remegett. Összeszorult a gyomrom. A kapkodásban ott felejtettem a nyusziját. – Ő… ő még otthon van – vallottam be, és éreztem, hogy elszorul a torkom.
– Nem tudok nélküle aludni! – zokogta, miközben görcsösen kapaszkodott belém. Ringattam, próbáltam megnyugtatni, de semmi sem segített. Négy napon át sírt utána. – Kérlek, anya – könyörgött egy este. – Hozd el Mister Floppyt.
Akkor döntöttem el. Vissza kell szereznem. A szívem a torkomban dobogott, miközben megálltam a házunk előtt. Mi van, ha nem engednek be? Mi van, ha Peterson ott van? De ahogy Sophie síró arcára gondoltam, nem volt más választásom.
Bekopogtam. A kezem remegett. Egy idegen férfi nyitott ajtót. Magas volt, éles vonású arccal, de a szeme barátságosan csillogott. – Segíthetek? – kérdezte meglepetten. – Jó estét… Elnézést, hogy zavarok. Én vagyok az itteni bérlő.
A kislányom itt hagyta a plüssnyusziját, és szeretném elhozni. A homloka ráncba szaladt. – Várjon… Maga itt lakik? – Igen – feleltem bizonytalanul. – De Mr. Peterson azt mondta, hogy egy hétre ki kell költöznünk, mert ön érkezik.
A férfi arca hirtelen megkeményedett. – Tessék? – A hangja éles lett. – A bátyám azt mondta, a ház üres és készen áll rám. A dühöm hirtelen előtört. – Nem üres. Ez az otthonunk. És most a gyerekeim egy lepukkant hostelben alszanak a város másik végén.
Egy pillanatig azt hittem, rám lesz mérges. De aztán halkan, dühösen morogta: – Az az átkozott… Mélysóhajtott, majd a szemembe nézett. – Nagyon sajnálom. Nem tudtam. Kérem, jöjjön be, megkeressük a nyuszit.
Segített megtalálni Mister Floppyt Sophie szobájában. Minden érintetlen maradt. – Itt van – mondta Jack – így mutatkozott be –, miközben átnyújtotta a nyuszit. Hálásan vettem el, a szívem tele volt érzésekkel.
– Meséljen el mindent – mondta, és leült az ágyra. És én megtettem. Aztán felhívta a bátyját. – Azonnal rendezd ezt el, vagy én fogom. Egy órával később Jack hazavitt minket. – És maga? – kérdeztem halkan.
– A bátyám fizeti a lakbért fél évig. És én itt leszek, hogy soha többé ne kelljen félnetek. Később egy este a verandán ülve rám nézett. – Nancy… Lennél a feleségem? A szívem kihagyott egy ütemet. – Igen – suttogtam.
És rájöttem: az igazi otthon nem egy ház. Hanem egy ember, aki szeret minket.
