Egy régi kanapé, egy titok és az élet döntése, Kirill még csak tízéves volt, de azon a napon úgy érezte, mintha egy másik világba csöppent volna. Minden egy régi kanapéval kezdődött – kívülről semmi különös, kopottas, foltos, és mindig egy kicsit poros.
Ám amikor megtalálta benne azt a dobozt, amit a nagymamája elrejtett számára, érezte, hogy az élete örökre megváltozik. A költöztetők éppen letették a kanapét, a tompa puffanás hangja még visszhangzott a kis lakásban. Kirill a bútordarab előtt állt, ujjai enyhén remegtek, miközben a jól ismert kanapét fürkészte.
– Nagyon fog hiányozni Nagyi – suttogta, miközben gyengéden végighúzta kezét a szöveten. Az ujja megállt egy sötét folton – egy régi emlék nyomán, amikor egyszer véletlenül ráöntött egy pohár gyümölcslevet. Akkor könnyek gyűltek a szemébe, de a nagymamája csak nevetett.
– Ugyan, kisfiam – mondta akkor. – A bútorok arra valók, hogy meséljenek. Ez itt most a mi történetünk része. De ma a kanapé egy egészen más történetet akart elmondani. – Miért hiányzik neked az a vén boszorka? – törte meg a csendet az apja éles hangja.
Kirill összerezzent, ahogy az apja dühösen a kanapé sarkába rúgott. – Semmit nem hagyott rád, csak ezt a lomot! – Ez nem lom – mondta Kirill halkan, de határozottan. – Ez… ez Nagyi. Egy emlék. Valami, amit nem lehet pótolni.
Az apja gúnyosan felhorkant. – Emlékek! Az emlékek semmire nem lesznek jók, ha felnősz. Ő elvette tőlem az életedet, Kirill. Ne felejtsd el. Mindent megtett, hogy kettőnk közé álljon. Kirill lehajtotta a fejét. Szíve nehéz volt. Hinni akart az apjának. Mellette akart maradni.
Aztán megtörtént. Amikor leült a kanapéra, hirtelen érezte, hogy valami kemény dolog van a párnák alatt. A kíváncsiság és egy furcsa izgatottság járta át. – Van valami itt bent! – kiáltotta, felpattant, és félrehúzta az üléspárnákat.
Az apja azonban, aki egy sörösüveggel a kezében a tévét bámulta, ügyet sem vetett rá. Kirill szíve hevesen vert, kezei remegtek, miközben előkapott egy ollót. Óvatosan felvágta a szövet varrását, míg végül előbukkant egy kis, ragasztószalaggal lezárt doboz.
„Kirillnek” – állt rajta, nagyanyja jól ismert, remegő kézírásával. Egy pillanatig nem mert hozzányúlni. Mintha egy darabot tartott volna a nagymamájából a kezében – egy utolsó ajándékot, csak neki. Mély lélegzetet vett, majd lassan lehúzta a ragasztószalagot, és kinyitotta a dobozt.
Bent egy gondosan összehajtott levél hevert, amelynek illata levendulát árasztott, akárcsak a nagymamája szekrényei. Mellette néhány hivatalosnak tűnő irat volt, de Kirill szeme a levélen akadt meg, mintha mágnes vonzotta volna.
„Kedves Kirill, ha ezeket a sorokat olvasod, már nem vagyok melletted. De biztos vagyok benne, hogy érzed a szeretetemet, ami mindig veled lesz. Bocsáss meg, hogy ilyen terhet rakok rád. De az életedről van szó, a jövődről, az álmaidról. És az igazságról az apádról.”
Kirill szíve vadul dobogott. Nagymamája szavai mintha az időn keresztül szóltak volna hozzá, mintha ott állna mellette. Ahogy olvasott, egy történet bontakozott ki előtte, amelyet soha nem akart volna látni: hogyan aggódott érte a nagymamája, hogyan fedezte fel,
hogy az apja elhanyagolja őt. Hogyan próbálta minden erejével megvédeni – még akkor is, ha ezért ellenségeket szerzett magának. „Az apád nem az, akinek mutatja magát, Kirill. Egyetlen célja van: megkaparintani azt az örökséget, amihez nincs joga.
De te ennél sokkal többet érsz, kisfiam. Maradj azok mellett, akik szeretnek, akik támogatnak. Maradj Denisával és Mihajllal. Ők a családod, ahogy én is az voltam mindig.” Kirill elakadt lélegzettel olvasta a sorokat. A papír remegett a kezében.
A nagymamája mindig feltétel nélkül szerette. De mi van, ha igaza volt? Mi van, ha az apja valóban csak kihasználni akarta őt? Egy mély sóhajjal összehajtotta a levelet, és a zsebébe csúsztatta. Tekintete a dobozban lévő iratokra siklott – jogi dokumentumok voltak.
Nem értett mindent, de annyit igen, hogy ezeket nem hagyhatja figyelmen kívül. Kirill az apjára nézett, aki hangosan nevetett a képernyő előtt, miközben újabb kortyot ivott a söréből. A remény meleg érzése lassan hideg,
józan bizonyossággá vált Kirill mellkasában: a döntés az övé volt. És ez a döntés mindent meg fog változtatni.
