A 70 éves nagymamám egész életében csak egyetlen férfit szeretett igazán – Toddat. Ám ötven évvel ezelőtt elveszítette őt, és azóta sem látta. Most, évtizedek múltán, egy váratlan Valentin-napi ajándékot kapott tőle. Mégis, amikor úgy döntött, hogy nem találkozik vele, attól tartva, milyen emlékeket ébreszthet a múlt, úgy éreztem, közbe kell lépnem.
A Valentin-nap varázslatos ünnep azoknak, akik szerelmesek – mindenütt romantika lengi be a levegőt, boldog párok sétálnak kéz a kézben, és minden apró gesztus a szeretetről szól. De azok számára, akik egyedül vannak, ez a nap inkább kegyetlen tréfának tűnhet.
Minden csillogó kirakat, szív alakú lufi és rózsacsokor fájdalmas emlékeztető lehet arra, hogy az ember magányos. Én is így éreztem, ezért elhatároztam, hogy meglátogatom a nagymamámat kis falujában, hogy elmeneküljek a nagyvárosi Valentin-napi őrület elől. Ott az élet nyugodtabb volt, az ünnepek pedig kevésbé tolakodóak.
Az utazás előtti napokat olvasással töltöttem, igyekezve kizárni a külvilágot és megvárni, hogy az ünnep elmúljon. Azonban a csendet egy sürgető hang törte meg a másik szobából:
— Natalie!
Nagymamám hangja szokatlanul izgatott volt. Gyorsan beléptem hozzá. Az ablak melletti fotelben ült, kezében egy levéllel, homlokát ráncolva tartotta a borítékot.
— Nem találom a szemüvegemet… Ki küldhette ezt?
Átvettem tőle a borítékot, és gondosan megvizsgáltam a kézírást. Az aprólékosan formált betűk óvatosan, szinte félénken sorakoztak a papíron. Megfordítottam a borítékot, és akkor megláttam a nevet a hátoldalán.
— Egy Todd nevű ember küldte – mondtam csendesen.
A nagymamám arcán döbbenet suhant át. Suttogva ismételte a nevet:
— Todd? Ez… lehetetlen.
Mielőtt bármit mondhattam volna, megremegő kézzel kitépte a levelet a borítékból. Egy hajtogatott papírlap és egy apró Valentin-napi kártya esett az ölébe. Rájuk meredt, mintha attól tartana, hogy azok bármelyik pillanatban eltűnhetnek. Aztán lassan a kezembe adta őket.
Először a kártyát nyitottam ki. Mindössze három szó állt benne:
„Még mindig szeretlek.”
Egy pillanatra megszűnt a világ körülöttem. A szívem összeszorult.
— Ez gyönyörű – suttogtam.
A nagymamám nem felelt. Csak némán bámulta a levelet. Mély levegőt vettem, és lassan olvasni kezdtem:
“Csak egyetlen éjszakát töltöttünk együtt, drága Mary. Egyetlen éjszakát, amely örökre megváltoztatta az életemet. Nem tudtam, hogyan találhatnálak meg, de sosem felejtettelek el. Azon a napon, amikor nem jelentél meg a párizsi pályaudvaron, összetörted a szívemet…”
Felnéztem. A nagymamám mozdulatlanul ült, kezeit összekulcsolva az ölében. Nem szólt, csak várt.
Folytattam:
“Az évek során próbáltalak elfelejteni, de sosem sikerült. A közösségi média segítségével végül megtaláltalak. Ha még emlékszel rám, és ha az az éjszaka neked is jelentett valamit, találkozzunk New York pályaudvarán, ugyanazon a napon, amikor utoljára láttuk egymást. Várlak. Örökké a tiéd, Todd.”
A szoba csendbe burkolózott. Éreztem, hogy a torkom összeszorul. A nagymamám nem is próbálta elrejteni az érzéseit. Szeme könnyben úszott.
— Ki ez a Todd? – kérdeztem halkan.
Letörölte a könnyeit, és elrévedő tekintettel felelt:
— Az egyetlen férfi, akit valaha igazán szerettem.
Zavarodottan néztem rá.
— De hát… mi van a nagypapával?
Sóhajtva a levélre pillantott.
— Szerettem a nagypapádat – mondta halkan. – De Todd iránt érzett szerelmem… olyasmi volt, amiből versek és dalok születnek. Ő ismert engem a legjobban, pedig csupán egyetlen éjszakát töltöttünk együtt.
— Párizsban történt? – kérdeztem óvatosan.
Halvány mosoly jelent meg az arcán, ahogy bólintott.
— Turista voltam. Ő egy diák. Egy véletlen találkozás a metrón. Aznap éjjel végigbeszélgettük és sétáltuk az egész várost. Aztán el kellett utaznom. Megígértük egymásnak, hogy egy év múlva ugyanott találkozunk, a pályaudvaron. De aznap…
Hangja elcsuklott.
— Aznap temettük el anyámat – mondta végül, alig hallhatóan.
Mély levegőt vettem.
— Megpróbáltad felvenni vele a kapcsolatot?
Megrázta a fejét.
— Nem volt hogyan. Nem voltak mobiltelefonok, és nem tudtam a címét.
Hallgattunk. A levél ott feküdt az ölében, mint egy híd a múlt és a jelen között.
— Találkoznod kell vele – mondtam hirtelen.
A nagymamám arca megkeményedett.
— Nem – felelte határozottan. – Túl sok idő telt el.
Tudtam, hogy nem fogom tudni meggyőzni… hacsak nem teszek valamit. Így hát másnap reggel, február 14-én, felvettem a kabátomat, és a kocsi kulcsait megforgattam az ujjaim között.
— Nagymama, dolgom van. Gyere velem – mondtam közömbösen.
Felnézett rám a fotelből, ahol épp varrt.
— Miféle dolog? – kérdezte gyanakodva.
— Csak egy kis kitérő. Nem akarok egyedül menni.
Sóhajtott, majd letette a varrnivalót.
— Jó, jó. Felveszem a kabátomat.
Az autóban először csend telepedett ránk. Aztán hirtelen rám nézett.
— Hova is megyünk pontosan?
Erősebben markoltam a kormányt.
— A pályaudvarra – válaszoltam.
Felvonta a szemöldökét.
— Melyik pályaudvarra?
— New Yorkba.
Ekkor azonnal felém fordult, arca döbbenetet tükrözött.
— Mi?! Natalie, fordulj vissza!
De én nem fordultam vissza. Tudtam, hogy ezt meg kell tennie – még ha nem is tudja még.
