Nagyon elszomorít ez az egész. Amikor nélkülözhetetlen voltam, a menyem kedves és hálás volt velem szemben. Gyakran hívott fel, és megkérdezte: „Anya, mikor jössz?”. Most viszont, amikor már láthatóan nincs rám szükség, egészen más szavakat hallok: „Miért avatkozol bele az életünkbe?”.
A fiam, Kristóf, nyolc évvel ezelőtt nősült meg. Az esküvőn a férjemmel együtt neki és a feleségének ajándékoztunk egy lakást. Ez az édesanyám lakása volt, amelyet felújítottunk és berendeztünk. Kezdetben nagyon jó viszonyban voltam a menyemmel.
Kölcsönösen tiszteltük egymást, ünnepekkor jókívánságokat küldtünk és ajándékokat cseréltünk. Igyekeztem nem beavatkozni a fiatal pár életébe, mivel mind a férjem, mind én akkoriban még dolgoztunk.
Ezenkívül világosan emlékszem a saját anyósomra, aki folyton beleavatkozott az életembe. Nem akartam olyan lenni, mint ő. Nem láttam szükségét annak, hogy a menyemnek én tanítsam meg a háztartásvezetést – majd megtanítja az élet, ráadásul manapság az interneten minden kérdésre találhat választ. Ha a fiam vele él, az azt jelenti, hogy neki ez megfelel.
Körülbelül egy évvel az esküvőjük után megtudtuk, hogy hamarosan nagyszülőkké válunk. Nagyszerű hír volt! Megígértem nekik, hogy mindig számíthatnak a segítségemre. A menyem ezért nagyon hálás volt nekem.
Már az első napoktól kezdve a fiatal anyának rengeteg támogatásra volt szüksége. A saját édesanyja, aki messze élt, nem tudott eljönni a munkája miatt, így amikor a menyemet kiengedték a kórházból, gyakorlatilag hozzájuk költöztem, és csak éjszakára mentem haza.
A menyem még attól is félt, hogy közelebb menjen a babához:
– Olyan picike, mi van, ha véletlenül kárt teszek benne? – sírta el magát.
Meg kellett tanítanom neki sok mindent, és olykor mindent egyedül csináltam. Az első öt hónapban egyedül én fürdettem az unokámat, miközben a menyem mellette állt és nézte. Éjjel-nappal elérhető voltam. Akár az éjszaka közepén is felhívhatott, ha a baba sírt, vagy ha úgy érezte, valami nincs rendben.
Habár nehéz volt számomra – az évek azért érződnek –, türelmesen mindent elmagyaráztam, megmutattam, és bátorítottam őt. Fokozatosan a menyem sokat tanult, és elkezdett önállóan boldogulni. Ennek ellenére továbbra is gyakran felhívott azzal a kérdéssel: „Anya, mikor jössz?”.
Amikor az unokám óvodába kezdett járni, beleegyeztem, hogy én gondoskodom róla, valahányszor megbetegszik. A fiatal családnak fontos volt a munka és a pénzkereset. Jelmezeket varrtam neki a fellépésekre, felvettem a műsorait, hogy megmutathassam a szüleinek, és elkísértem őt orvoshoz.
Mondhatom, hogy sok tekintetben én neveltem fel az unokámat. Mindig ott voltam mellette, készen arra, hogy segítsek. Három évvel ezelőtt a férjem meghalt, és az unokám volt az egyetlen örömforrás, amely megóvott attól, hogy teljesen kétségbe essek.
Kristóf folyton azt hajtogatta, hogy az ő otthonában mindig szívesen látnak. Ez megnyugtatott. Minden azonban megváltozott, amikor az unokám iskolába került. A menyem édesanyja a közelükbe költözött, és az én segítségem már nem kellett.
Idővel aztán én szorultam támogatásra. Elromlott a csap, a telefonom pedig elkezdett túlmelegedni és kikapcsolni. Felhívtam hát a fiamat vagy a menyemet, bízva az ő segítségükben.
Csakhogy Kristóf nagyon el volt foglalva a munkával – ő és a felesége a nagyobb, háromszobás lakásra való előlegre gyűjtöttek. Amikor hívtam, megígérte, hogy hétvégén eljön, de soha nem ért rá. A menyem pedig bosszúsan reagált:
– Miért zavarsz minket folyton? Ha elromlott a csap, hívj vízvezeték-szerelőt, ha pedig túlmelegszik a telefonod, vidd szervizbe. Miért minket hívsz? Így is kevés időnk van magunkra, és te beleszólsz az életünkbe!
Ez nagyon fájt nekem. Amikor neki volt szüksége segítségre, kész voltam akár az éjszaka közepén is ott lenni. Most meg azt mondják, hogy hívjak szerelőt, és vigyem a telefonom javíttatni.
Az unokámat szinte egyáltalán nem látom. Most a menyem édesanyja gondoskodik róla, Kristóf pedig, úgy tűnik, teljesen elfelejtett engem.
Úgy döntöttem, nem fogom magam tovább rájuk erőltetni. Ha eszükbe jutok – jó, ha nem – ez az én sorsom. Nem bánom, hogy segítettem a menyemnek és az unokámnak. Még ha vissza is mehetnék az időben, ugyanígy cselekednék. Legyen ez az ő lelkiismeretük terhe. Én nem fogok tovább tolakodni az életükbe.
