Apukám együtt akart élni a szeretőjével, és mindenről hazudott, hogy megússza. Az igazság azonban véletlenül derült ki, amikor találkoztam valakivel, akiről azt hittem, hogy meghalt.
Nyolcéves voltam, amikor anyukám kórházba került. Nagyon beteg volt, és apukám néha elvitt meglátogatni. Egy nap azonban szomorú hírrel jött haza: „Sajnálom, Josh, de anyukád elment” – mondta.
Azon az éjjelen vigasztalhatatlanul sírtam, de apu azt mondta, össze kell pakolnunk.
– Hová megyünk? – kérdeztem.
– Nem maradhatunk tovább ebben a városban, ahol minden emlék anyukádra emlékeztet minket. Új helyre kell költöznünk, hogy túl tudjunk lépni ezen a veszteségen – válaszolta. Így hát sírva segítettem neki pakolni, és pár órával később elindultunk.
Nagyon hosszú ideig vezettünk, míg végül megérkeztünk egy házhoz, ami nem volt sokkal másabb, mint az előző.
– Szeretni fogod itt, és rengeteg új barátot szerezhetsz majd a környéken – mondta apu.
Pár nappal később azonban egy nő kezdett rendszeresen megjelenni nálunk.
– Josh, ő Erika, egy nagyszerű barát – mutatott be neki apukám.
– Örülök, hogy megismerhetem, Erika – köszöntem neki.
– Persze, biztosan – felelte flegmán, majd rögtön apához fordult: – Szóval, Owen, mi lesz vacsorára?
Összezavarodtam, de apám mosolygott, és én csak azt akartam, hogy boldog legyen. Az ő boldogságuk azonban nagyon gyorsan előretört. Anyukám halála után néhány hónappal összeházasodtak, és Erika beköltözött hozzánk.
A házasság után gyorsan kiderült, hogy Erika utál engem. Állandóan kiabált, és rengeteg házimunkát rám sózott.
Bár sosem voltam lázadó gyerek, semmi sem volt elég jó neki.
– Te is ugyanolyan haszontalan vagy, mint az anyád! – kiáltotta egyszer.
– Ne beszéljen így anyámról! Ismerte őt egyáltalán? – kérdeztem mérgesen.
– Persze, hogy ismertem! Az ő betegsége húzta le az apádat, muszáj volt elhagynia őt! – ordította Erika.
Abban a pillanatban apám jelent meg.
– Josh! Miért bántod az új anyádat?! – förmedt rám. Suttogott valamit Erikának, amit nem hallottam, majd rám mordult:
– Azonnal menj a szobádba, és fejezd be a házi feladatod! – parancsolta.
Ahogy teltek az évek, Erika még kevésbé akarta, hogy a közelében legyek. Mihelyt elég idős lettem, hogy egyedül maradjak, hosszú vakációkra mentek nélkülem. Már nem érdekelt, nem akartam semmi közösséget vele. De egy nap túllépett minden határon.
Hazajöttem az iskolából, és ő a szobámban volt.
– Mit keres itt? – kérdeztem ingerülten.
– Rendet rakok ebben a kuplerájban. És ez a kép azonnal megy a kukába! Nem tűröm el, hogy egy másik nő képe legyen a házamban. Eltelt már annyi év, lépj tovább! – mondta.
– Ne merje megérinteni azt a képet! – fenyegettem meg.
– Azt csinálok, amit akarok a saját házamban! Mindig is egy hálátlan kölyök voltál. Alig várom, hogy végre eltűnj innen! – vágta rá gúnyosan.
– Én is alig várom, hogy elhagyjam ezt a házat, és soha többé ne kelljen magával foglalkoznom! – üvöltöttem. Apám hallotta a veszekedésünket, és közbelépett.
– Mi folyik itt?! – kérdezte dühösen.
– Mint mindig, a fiad most is problémát okoz, és most még meg is sértett – panaszkodott Erika. Tudta, hogy apám mellé fog állni.
– Josh! Hányszor mondtam már, hogy tisztelned kell az anyádat?! – ordította apám.
– Ő nem az anyám! Egy gonosz boszorkány, aki a pokolból jött! Gyűlölöm! – kiáltottam könnyek között.
Láttam apám arcán a dühöt, és azt hittem, megüt. De mielőtt bármit tehetett volna, gyorsan elrohantam.
Megragadtam anyukám képkeretét Erika kezéből, és kiszaladtam a házból. Felugrottam egy buszra, ami végül a régi városunkba vitt.
Felkerestem a házunkat, de egy új család élt ott. Az utcákon sétálva azonban találkoztam egy hajléktalan nővel. Az arca… a szemei… az anyukámé voltak.
– Üdvözlöm, asszonyom – szóltam hozzá óvatosan.
– Mit szeretnél, fiatalember? – válaszolta.
A hasonlóságot nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Lehetséges lenne?
– Emma Fraser a neve? – kérdeztem remegve.
Rám nézett, és a szeme elkerekedett.
– Ismersz engem? – kérdezte.
– Josh vagyok – mondtam ki.
A nő könnyek között ölelt magához. **Az a nő valóban az anyám volt.**
Amikor meghallottam, amit anyukám elmondott, mindent megértettem.
– Emlékszem, amikor meglátogattál a kórházban – kezdte. – De egy idő után már nem jöttél, és Owen egyetlen hívásomra sem válaszolt. Azt hittem, valami szörnyűség történt.
– Elköltöztetett minket – mondtam neki.
– Az a borzalmas ember! Amikor kijöttem a kórházból, rájöttem, hogy Owen elvitte az összes megtakarításunkat, és beadta a válópert. Elintézte, hogy a teljes felügyeleti jogot megkapja, ráadásul az ügyvédek az egészet hivatalos úton intézték, így esélyem sem volt megtalálni téged – folytatta anyu.
– Nem hiszem el, hogy ezt tette! Ráadásul még engem is magával vitt, miközben az új felesége kezdettől fogva utált – tettem hozzá.
– Szerintem ez a származással kapcsolatos megszállottságához köthető. Owen mindig is mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy továbbvigye a családnevét. De mindegy is.
Az egyetlen dolog, amit hátrahagyott, az a régi házunk volt. El kellett adnom, hogy kifizessem az ügyvédeket és a magánnyomozókat, hogy megtaláljalak. De egyikük sem tudott segíteni – magyarázta anyu.
– Annyira sajnálom, anyu! – mondtam sírva.
– Ez nem a te hibád. Csak egy gyerek voltál. Nekem nem lett volna szabad feladnom, de elfogyott a pénzem. És senki sem segít egy hajléktalan nőnek. De a lényeg, hogy most megtaláltuk egymást – vigasztalt.
– Ne aggódj! Többé nem leszel hajléktalan – ígértem neki. Az évek alatt spóroltam, hogy elmeneküljek apám és mostohaanyám mellől. Bár a legtöbb helyen nem adnak ki lakást egy 17 évesnek, de anyu felnőtt volt. Így végre találtunk egy helyet, és újraépítettük az életünket.
Érettségi után munkát vállaltam, és esti kurzusokra jártam, míg anyukám visszatért arra a karrierútra, amit a betegsége miatt kellett feladnia.
Később a nevemet is megváltoztattam „Fraser”-re, anyukám leánykori nevére. Így megszakítottam minden kapcsolatot apámmal. Ő évekig elválasztott az anyámtól, és ezzel elvesztette a jogot, hogy apának nevezze magát.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
Az igazság előbb-utóbb kiderül. Bár néha a gonosz emberek egy ideig megússzák a tetteiket, a jó általában győzedelmeskedik.
A vér nem tesz családdá.
Owen megszállottja volt a családnév továbbvitelének, de a fia végül megváltoztatta a nevét, mert Owen már nem számított családnak számára.
Oszd meg ezt a történetet másokkal, hogy fényt hozzon a napjukba és inspirálja őket!
