A nap, amire hónapok óta készültem, végre elérkezett.
Ez volt az esküvőm napja.
A helyszín lélegzetelállító volt.
A vendégek érkeztek.
Az izgalom tapintható volt.
A színfalak mögött álltam, a koszorúslányokkal igazgattam a ruhámat, érezve a pillanat súlyát.
A szívem hevesen vert.
Annyira készen álltam arra, hogy feleségül menjek Markhoz, életem szerelméhez.
De épp amikor az oltárhoz készültem lépni, az ajtó kivágódott, és belépett a sógornőm, Jenna.
Először azt hittem, azért jött, hogy a szertartás előtt sok szerencsét kívánjon.
Aztán megláttam, mit visel—egy fehér ruhát.
Nem akármilyen fehér ruhát, hanem egy olyan darabot, amit könnyedén össze lehetett volna téveszteni egy menyasszonyi ruhával.
Megdermedtem.
Ő volt a vőlegény húga, és fehéret viselt.
Ez egy olyan szín, amit senkinek sem szabad viselnie egy esküvőn, különösen nem egy családtagnak.
Éreztem, ahogy az arcom kipirul.
“Jenna, mit csinálsz?” kérdeztem, próbálva megőrizni a nyugalmamat, de a hangomban tisztán hallatszott az ingerültség.
Ő csak elmosolyodott, mintha ez semmiség lenne.
“Azt hittem, ez megfelelő.
Tudod, hogy illjen az alkalomhoz.”
Egy pillanatra szóhoz sem jutottam.
“Megfelelő?
Nem, Jenna.
Ez az én esküvőm, és nem viselhetsz fehéret.
Ez az én napom, és én vagyok az egyetlen, akinek fehérben kell lennie.”
Ő csak megvonta a vállát, mintha nem lenne nagy ügy.
“Ez csak egy ruha.
Nyugodj meg.”
Éreztem, ahogy a feszültség egyre nő bennem.
Jenna mindig is kiszámíthatatlan volt, de ez túlment minden határon.
Nyíltan figyelmen kívül hagyta a hagyományokat és azt a tiszteletet, amit ez a pillanat megkövetelt.
“Jenna,” mondtam határozottan, “kérlek, menj és öltözz át.
Ez nem megfelelő.
Nem viselhetsz fehéret más esküvőjén, különösen nem a vőlegény húgaként.”
De ő nem vett komolyan.
Ehelyett elindult a templom eleje felé, úgy nézelődve, mintha ő lenne a házigazda.
Hitetlenkedve néztem, ahogy kényelmesen helyet foglal az első sor közelében, mintha ő lenne a díszvendég.
A suttogás szinte azonnal elkezdődött.
Láttam a zavart a többi vendég arcán, néhányan egyértelműen kellemetlenül érezték magukat a ruhaválasztása miatt.
Végül az édesanyám, aki addig csendben volt, közbelépett.
“Jenna,” mondta aggódó hangon.
“El kell menned átöltözni.
Ez nem a megfelelő hely és idő egy ilyen ruhához.”
De Jenna csak legyintett, figyelmen kívül hagyva az intelmet.
“Ó, ne csinálj jelenetet, Mrs. Williams.
Ez csak egy ruha, semmi bajom nincs vele.”
A szívem hevesen vert, és próbáltam összeszedni magam.
Ez volt az esküvőm napja, életem legfontosabb napja, és Jenna mindent elrontott azzal, hogy magára irányította a figyelmet.
Hogyan lehetett ennyire érzéketlen?
A vőlegényem tanújához fordultam, remélve, hogy segíteni tud.
“Meg tudnád beszélni vele?” kérdeztem remegő hangon.
“Szükségem van rá, hogy átöltözzön.”
A tanú bólintott, és néhány perccel később Jenna kivezették a terem ajtaján.
Még csak nem is ellenkezett.
De miközben távozott, valamit a bajsza alatt elmormolt, és ekkor hallottam meg:
“Nem értem, miért vagy ennyire ideges.
Ez csak egy esküvő.
Nem mintha te lennél az egyetlen, aki valaha fehéret fog viselni.”
A szavak fájtak, és nem tudtam letagadni, hogy egy pillanatra elöntött a düh.
De nem volt időm ezen rágódni.
A szertartás mindjárt elkezdődött, és vár rám a férjem.
Ahogy az oltár felé lépkedtem, próbáltam kizárni az előbb történteket.
Mark ott állt, várva rám, mosolya ragyogott, szemei tele voltak szeretettel.
Rá koncentráltam, arra a közös jövőre, amit építeni fogunk, és minden mást félretettem.
Ahogy a szertartás folytatódott, éreztem a családom és barátaim támogatását.
Mindenki őszintén örült nekünk.
Bár Jenna rövid ideig kellemetlenséget okozott, a szeretet mégis betöltötte a termet.
