Egy nap a lányom, Zsuzsa, azt mondta nekem, hogy az édesanyja eljött az iskolába. Eleinte azt hittem, hogy ez csak gyermeki képzelgés, egy módja annak, hogy megbirkózzon a veszteséggel. Azonban a későbbi események mélyen megráztak, és megváltoztatták a világképemet.
Ez körülbelül fél évvel azután kezdődött, hogy a feleségem elhunyt. Zsuzsával próbáltunk hozzászokni az új valósághoz: csendes ház, üres vacsorák, a szeretett hang hiánya. Mindent megtettem, hogy gondoskodjak a lányomról, de éreztem, hogy valami hiányzik. Zsuzsa, bár fiatal kora ellenére, nagyon nehezen viselte, de próbált erős maradni.
Egy este, miközben a házi feladatát ellenőriztem, halkan azt mondta: „Apa, anya eljött az iskolába.” Megdermedtem. „Zsuzsa, mit értesz ez alatt?” – kérdeztem, igyekezve megőrizni a nyugalmamat. „Matematikaórán ült mellettem. Mosolygott, és azt mondta, hogy minden rendben lesz.”
Nem tudtam, mit válaszoljak. A gyerekek néha látnak olyasmit, amit a felnőttek nem. Talán ez csak az ő képzelete volt, amit a vágy és az anyja iránti hiány hívott elő. Megöleltem a lányomat, és azt mondtam, hogy talán ez csak egy álom volt.
De a történet újra és újra megismétlődött. Néhány nappal később Zsuzsa azt mesélte, hogy anya segített neki a dolgozatban. „Sugallta a helyes választ, apa! És tudod mit? A tanárnő azt mondta, hogy az volt az egyetlen feladat, amit senki más az osztályban nem tudott megoldani, csak én.”
Aggódni kezdtem. Elhatároztam, hogy beszélek az osztályfőnökkel, hogy megtudjam, hogyan viselkedik Zsuzsa az iskolában, és hogy a tanárok észrevettek-e valami furcsát. Az osztályfőnök azonban csak dicsérte a lányomat a szorgalmáért, és megjegyezte, hogy bizonyos tantárgyakban valóban javultak az eredményei.
Egy este, amikor a régi szekrényt rendezgettem, megtaláltam a feleségem naplóját. Gyakran írta le a gondolatait, terveit, ötleteit. Nem voltam felkészülve arra, hogy kinyissam, de valami késztetett rá. Az egyik utolsó oldalon ezt olvastam: „Ha valaha hiányoznék, mindig Zsuzsa mellett leszek. Tudnia kell, hogy büszke vagyok rá, és mindig támogatni fogom.”
Ezek a szavak megráztak. Elkezdtem azon tűnődni, vajon Zsuzsa valóban érzi-e az anyja jelenlétét? Talán ez az én feleségem módja, hogy segítsen nekünk megbirkózni a veszteséggel? Meg akartam érteni, de nem tudtam, hogyan.
Egy éjjel, amikor Zsuzsa már aludt, a konyhában ültem egy csésze teával, és gondolkodtam. Hirtelen halk neszt hallottam. Az egyik függöny enyhén megmozdult, pedig az ablakok zárva voltak. Furcsa érzés kerített hatalmába – nem félelem, inkább melegség és nyugalom. Elkezdtem hinni, hogy a feleségem valóban itt van.
De végül egy esemény győzött meg igazán. Az iskolai vásáron, ahol a gyerekek a saját készítésű munkáikat árulták, Zsuzsa egy gyönyörű képeslapot készített, amelyen ez állt: „Apának anyától.” „Zsuzsa, ez micsoda?” – kérdeztem, próbálva megérteni. Félénken mosolygott, és azt válaszolta: „Anya azt mondta, hogy szomorú vagy, és megkért, hogy készítsek neked egy ajándékot.” Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe.
Később, amikor hazaértünk, megtaláltam ugyanazt a képeslapot az íróasztalomon. Mellette egy kis cetli feküdt: „Mindig veletek vagyok. Szeretlek titeket.”
Meg voltam döbbenve. A cetlin lévő kézírás pontosan olyan volt, mint a feleségemé. Őriztem a régi leveleit, és ismertem az írásának minden jellemzőjét. Ez nem lehetett sem tréfa, sem véletlen.
Azóta jobban figyelek Zsuzsa szavaira. Már nem beszélt anya látogatásairól, de a mosolya és az önbizalma sokkal erősebb lett. Rájöttem, hogy talán a szeretetünk valóban erősebb, mint amit el tudunk képzelni, és láthatatlan határokon túl is összeköt minket.
Véletlen, vagy valami több, nem tudom. De egy dolgot biztosan megértettem: még ha elveszítjük is a szeretteinket, a szeretetük és a törődésük örökre velünk marad.
