**Tíz év telt el.**
Léna megmosta az arcát, összefogta kócos haját, rendbe szedte a ruháját, és lassú, bizonytalan léptekkel elindult a város felé.
Fiatal lányként egy eldugott kisvárosból érkezett, hogy állatorvos lehessen. Felvételt nyert az egyetemre, és már az utolsó évét végezte. Tanulmányi eredményei azt mutatták, hogy komolyan vette a hivatásválasztást.
Valóban olyan szakmát akart, amely nemcsak hogy segíthetett neki elmenekülni az otthoni szegénységből és alkoholista szülei mellől, de lehetőséget adott arra is, hogy közel maradhasson az állatokhoz, akiket annyira szeretett.
Egy este a csoporttársai meghívták egy buliba, amelyet egy gazdag diáktársuk rendezett. Eleinte tiltakozott, de végül úgy döntött, egy kis kikapcsolódás nem árthat. A születésnapi ünnepségre rengetegen érkeztek. Hangos zene szólt, tömeg volt, ami nem igazán illett Léna ízléséhez. Ezért a legtöbb időt a teraszon töltötte egy pohár gyümölcslével a kezében, miközben a tóra nyíló kilátásban gyönyörködött.
Vadim, a házigazda, felajánlotta, hogy vigye el autóval egy esti városnézésre, hogy kicsit elvonuljanak a zajos társaságtól. Léna beleegyezett, de hamar rájött, hogy ez nagy hiba volt. Vadim kivitte őt a városból, és az autó hátsó ülésére kényszerítette…
Az út részletei villanásokként tértek vissza Léna emlékezetébe, miközben minden izma fájt. Nem emlékezett rá, hogyan jutott vissza a kollégiumba. Bezárkózott a szobájába, az ágyra zuhant, és órákon át zokogott a párnájába, mielőtt mély, de nyugtalan álomba merült volna.
Napokig nem jelent meg az óráin. Egész idő alatt azon gondolkodott, mit tegyen. Jelentse a rendőrségen? Hiszen senki sem kényszerítette erőszakkal az autóba – ő maga, naivan, beleegyezett, hogy elmenjen egy idegen fiúval.
Talán a szüleihez fordulhatna? Ez sem volt reális, hiszen szülei vagy részegségbe menekültek, vagy kétségbeesetten próbáltak pénzt szerezni az újabb adag alkoholra. Léna egyedül maradt a fájdalmával és a szégyenével.
Hónapok teltek el, mire lassan túltette magát a történteken. Újra járni kezdett az órákra, beszélgetett a szobatársaival, és megpróbálta elfelejteni azt az estét. Majdnem sikerült is neki.
Egy reggel azonban rosszullétre ébredt, alig ért be a fürdőszobába. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget, és egy rosszul megválasztott gyorséttermi vacsorára fogta a dolgot. Ám a rosszullét újra és újra visszatért. Csak 17 éves volt, de hamar rájött, mi történik vele. Pár órával később, egy terhességi tesztet szorongatva, falfehér arccal ült az ágyán. Terhes volt.
– Nem kell ez a gyerek. Nem így, nem tőle. Minden pillanatban emlékeztetni fog arra, ami történt. Utálom – gondolta, próbálva eldönteni, hogy amit érez, az félelem vagy undor.
Egyetlen dolgot akart: minél hamarabb megszabadulni tőle. Még aznap felkereste a klinikát.
– Kicsim, ez nem bonyolult dolog – mondta az orvos –, de meg kell értened, hogy nem akarok bíróság elé kerülni. Kiskorú vagy, a szüleid vagy a rendőrség beleegyezése nélkül nem tehetek semmit.
– Rendben, akkor holnap eljövök az anyámmal – válaszolta Léna.
De pontosan tudta, hogy anyja, még ha ki is józanodik, nem fogja elkísérni. A nagykorúságig hét hónap volt hátra, a szülés várható időpontjáig pedig hat, így nem maradt más választása, mint beletörődni, hogy a gyermek benne marad.
– Nem baj, majd kivárom. Úgyis megszabadulok tőle. Valamit kitalálok.
Múltak a napok és a hónapok. Léna befejezte tanulmányait, és örült, hogy a hasa alig látható, bár már az ötödik hónapban járt. Munkát kapott, és egy kis külvárosi lakást bérelt. Állatorvosi asszisztensként dolgozott, ami rengeteg feladatot jelentett, és napról napra nehezebb lett számára.
Egy reggel, miközben munkába készült, erős fájdalmat érzett. Az alhasát húzta, és a dereka szinte szétrobbant a fájdalomtól.
– Ez nem lehet, hiszen még korai – gondolta Léna, de a gyermek már úton volt.
Minden gyorsan történt, és pár órán belül már a karjában tartotta a fiát. A baba párszor felsírt, majd elaludt, mintha megértette volna, hogy minden hangjával csak az anyját idegesíti.
Léna, bár állatorvosként tudta, hogyan kell eljárni, nem hívott mentőt. Mindent maga intézett. Az ágyán feküdt, mellette pedig a gyermek, egy takaróba csavarva. Próbálta magát rákényszeríteni, hogy megetesse vagy újra a kezébe vegye, de képtelen volt rá.
Éjszaka ébredt fel. A baba ott feküdt mellette, békésen szuszogva a puha plédbe burkolva.
– Bocsáss meg – mondta neki –, de én nem tudom.
Levette a nyakából a keresztet, amit még a nagymamája ajándékozott neki. Az idős asszony azt mondta, hogy a kereszt védelmet nyújt majd neki, és a kislány Léna hitt neki.
– Tessék, legyen a tied. Nekem nem segített, de talán téged megóv – mondta, és a baba nyakába akasztotta.
Borzasztóan érezte magát, de nem hátrált meg. A gyermekre nem volt szüksége…
Léna szorosabban betakarta a kicsit, és elindult a legközelebbi szupermarket felé. Ott egy bevásárlókocsiba helyezte, majd elment anélkül, hogy hátranézett volna.
Otthon gyorsan összepakolt, és a pályaudvar felé vette az irányt. Egy óra múlva már egy vonaton ült, amely ismeretlen helyre vitte. Az volt a legfontosabb számára, hogy minél messzebb kerüljön mindattól, ami a történtekre emlékezteti. Egy új hely és egy új élet, amelyben ennek a rémálomnak már nem lesz helye.
Elmúlt tíz év.
Léna elérte mindazt, amiről valaha álmodott. Vagy majdnem mindent. Hat éve boldog házasságban élt, és sikerült megnyitnia saját állatorvosi klinikáját. Úgy tűnt, az élete tökéletesen alakul – de volt egy “de”. Bármennyire is próbálkozott, akármennyi vizsgálaton és kezeléssorozaton esett át, képtelen volt megajándékozni a férjét az oly régóta vágyott gyermekkel.
– Ez a karma – gondolta. – A sors büntet a múltban elkövetett hibáimért.
Egy este, amikor hazaért, furcsa látvány fogadta. A férje, Alex, komor arccal ült a konyhában.
– Alex, mi történt? Miért vagy ilyen?
– Léna, baj van. Már rég el kellett volna mondanom neked mindent. Nem így… de most már mindegy.
– Drágám, ne húzd tovább! Kezdesz megijeszteni.
– Léna, kérlek, próbáld megérteni… Van egy másik nő az életemben.
– Szóval erről van szó – suttogta Léna, majd lassan lecsúszott a székre.
– Ez még nem minden.
