Tizenegy éven át tiszteletben tartottam Judith egyetlen kérését: soha ne nyissam ki a régi, piros bőröndöt, amit a szekrényünk mélyén rejtett el. De egy éjjel hangokat hallottam belőle. A kíváncsiság győzött. Amit találtam, darabokra zúzta az életem.
A macskáknak megvannak a saját rituáléik. Luna kedvenc szokása az volt, hogy az ablak előtt összegömbölyödve nézte a hóesést. Azon az estén azonban sehol sem találtam. Felix közben egy széken szunyókált, mancsát lustán a szeme elé húzva, mit sem törődve a világgal.
Az öblös karosszékben ültem, whiskeyt kortyolgatva, miközben a kandalló melege és a karácsonyi fények puha ragyogása csendes elmélkedésbe ringatott. Judith ismét üzleti úton volt, egy újabb utolsó pillanatban bejelentett utazás miatt. Egy újabb néma éjszaka nélküle.
Nem szerettem egyedül lenni karácsony hetében, de meggyőzött, hogy ez fontos a karrierje szempontjából, és karácsony este bepótoljuk majd.
Már annyiszor hallottam ezt tőle. Mégis mindig elengedtem. Mindig.
Éppen újratöltöttem volna a poharam, amikor zajt hallottam az emeletről.
Eleinte nem törődtem vele. Ez a ház tele volt zajokkal. Recsegett, ropogott, és néha a fűtéscsövek is úgy zörögtek, mintha vén csontok lennének. De ez más volt. Ez… egy hang volt, tompa, mintha valami vastag dolog mögül jönne.
Lassan letettem a poharat, a szívem már figyelmeztetően dobolt.
Felix nem mozdult. Magamhoz vettem a kandallópókert, hogy teszteljem a súlyát, majd elindultam a lépcsők felé. Ujjaim szorosan markolták a hideg vasat.
Ahogy felértem, a hang egyre tisztábbá vált. Egy halk, ritmusos sírás. A hang a hálószobánkba vezetett. A szekrényből jött.
– Luna? – suttogtam, lábammal meglökve az ajtót. Nem érkezett válasz. A hang továbbra is ismétlődött, mintha egy felvétel játszaná újra és újra. Még szorosabban fogtam a pókert.
Kirántottam az ajtót.
Luna, mintha ágyúból lőtték volna ki, villámgyorsan kiszökött, szürke bundája puffadtan borzolódott fel, mintha szellemet látott volna. Átfutott a lábam között, majd eltűnt a folyosón. Megkönnyebbülten kifújtam a levegőt, de a mellkasom szorított. Persze. Biztosan beszorult. A macskák mindig mindenbe bejutnak.
De a hang nem szűnt meg.
A szekrény sarkából jött, Judith régi, piros bőröndjéből. Luna bizonyára fellökte.
Megdermedtem.
– Ígérd meg, hogy soha nem nyitod ki – mondta egyszer, évekkel ezelőtt. – Csak személyes dolgok vannak benne. Olyasmi, ami téged úgysem érdekelne.
Megígértem, mint egy bolond. Akkor még csak egy éve voltunk házasok. Bíztam benne.
A hang ismét visszhangzott. Két szótag, újra és újra: „Mama.”
Letérdeltem. A légzésem szaggatottá vált. Próbáltam meggyőzni magam, hogy ez csak egy játék. Valami hangérzékelős baba. De Judith nem tartott játékokat. Nem szerette a gyerekeket. Sosem akart gyerekeket.
Judith nagyon dühös lenne, ha megszegném neki tett ígéretemet, de nem hagyhattam ott a bőröndöt ezzel a gyermeki hanggal. Tudnom kellett, mi folyik itt.
A bőrönd cipzárja félúton megakadt, és erősebben kellett húznom.
A fém fogak hangosan csikordultak a csendes szobában. Felemeltem a fedelét. Egy digitális hangrögzítő feküdt a tetején, apró hangszórója recsegett.
– Mama.
Ez a szó most még jobban ütött. A hangrögzítő alatt gondosan összehajtogatott babaruhák és egy halom fotó feküdt, rendezett sorokban, mintha valaki tudatosan rejtette volna el őket. Kiterítettem őket az éjjeliszekrényre.
Kifutott a levegő a tüdőmből.
Judith mosolygott, arca közel simult egy kisfiú arcához. A gyereknek az ő szeme volt. Egy másik fotón egy idősebb gyermek is ott volt, hiányzó fogakkal vigyorgott. Judith mindkettőjük kezét fogta, egy tengerparton játszottak. Egy másik képen karácsonyfa előtt álltak, amit soha nem láttam.
– Mi a fene… – suttogtam.
Gyorsabban kezdtem lapozni. Szülésnapok, vidámparkok, mosolyok képei. Egy mappa is volt a bőröndben. Benne két születési anyakönyvi kivonat másolata. A kezem remegett, miközben elolvastam őket.
Judith neve szerepelt az anyák sorában, de az én nevem nem volt rajta. Az apa mezőben egy Marcus nevű férfi volt feltüntetve.
Mereven bámultam a neveket, és éreztem, ahogy a valóság kilazul a fejemben, mint egy laza fog. Judithnak voltak gyerekei. Nem is egy. Kettő. És ki a csuda az a Marcus?
A vérem dobolni kezdett, mintha harci dobokat vertek volna.
Mit tegyek ezek után?
Tizenegy éven át azt hittem, boldogok vagyunk.
Egyedül ültem a székemben, miközben az elmém kavargott az igazság súlya alatt, amit felfedeztem. Aztán hirtelen megértettem: a pénz.
Judith mindig szerette a szép dolgokat, és én elhalmoztam őt velük. Gazdag emberként nem sajnáltam rá a pénzt. Gyönyörű, elbűvölő feleségem boldogsága mindennél fontosabb volt számomra. Soha nem kérdőjeleztem meg az elképesztő költekezését, mert nem számított. Akár a Holdat is lehoztam volna neki, hogy mosolyt csaljak az arcára.
De ennek vége.
Két nappal később Judith mosolyogva érkezett haza.
– Hiányoztam, drágám? – kérdezte, miközben a bőröndjét az ajtó mellé dobta.
– Mindig – válaszoltam, és megcsókoltam az arcát.
Aznap este steak mellett vacsoráztunk gyertyafénynél. Bort töltöttem neki, és figyeltem, ahogy szeme elégedetten ráncolódik össze, miközben megjegyezte, hogy mindig így kellene őt hazavárnom, amikor elutazik.
Csak mosolyogtam. Már tíz lépéssel előrébb jártam. Az elmúlt két napot tervezéssel és előkészületekkel töltöttem. Töröltem a közös hitelkártyáinkat, kiürítettem a közös bankszámláinkat, és felhívtam egy ügyvédet, hogy elindítsam a válópert.
Egy magánnyomozót is felbéreltem, hogy több bizonyítékot szerezzen Judith kettős életéről. Judith mindebből semmit sem tudott.
Másnap, amikor Judith munkából hazaért, a hó ismét sűrű pelyhekben hullott. A verandára lépett, közben a telefonján pötyögött, alig pillantva az ajtóra, mielőtt lenyomta volna a kilincset. Az ajtó nem nyílt.
A csengőkamerán keresztül figyeltem, ahogy a feje megrezdül a zavartságtól. Elővette a kulcsait, és megpróbált egyet behelyezni. Nem illett bele.
Lehelete párát vont az esti hidegben. Kezei idegesen megrezdültek, ahogy felhívott.
– Hé, drágám, én vagyok az. Úgy tűnik, elfelejtetted szólni, hogy kicseréltetted a zárakat. Semmi gond, de itt vagyok kint a hidegben, úgyhogy engedj be, légy szíves. Köszi, szívem.
A hangja mézesmázos volt. Még mindig azt hitte, ő irányít. Megnyomtam az intercom gombját.
– Mindent tudok, Judith. Tizenegy évig hazudtál nekem. Két gyerek. Egy másik férfi. Az én pénzemből.
Láthatóan meglepődött. Pillái gyorsan rebegtek, az irányítás illúziója elpárolgott, akár a gőz egy törött kannából. Ajkai résnyire nyíltak a hitetlenkedéstől, mielőtt megvető grimasszá váltak volna.
– De hogyan… kinyitottad a bőröndömet… kinyitottad a bőröndömet! – Hangja egyre magasabbra szökött, a döbbenetet düh váltotta fel. – Hogy merészeled megszegni az ígéretemet, te áruló! Megmondtam, hogy soha ne nyisd ki! Megmondtam, hogy az az enyém, és hogy…
Egy éles lélegzetet vett.
Kabátjába kapaszkodott, mintha kapaszkodóra lenne szüksége.
– Azt hiszed, most olyan okos vagy, igaz? Hogy végre mindent kitaláltál. Ne nevettess. – Gúnyosan, keserűen felnevetett.
Szeme a csengőkamerára vándorolt. Tekintete nem könyörgő volt, hanem vágott, metszően dühös és megvető. Hangja ekkor megváltozott – mélyebb, hidegebb, fenyegetőbb lett.
– Figyelj jól, mi fog most történni – mondta, hangja éppoly hideg, mint a körülötte hulló hó. – Most szépen kinyitod az ajtót. Azt mondod, sajnálod, hogy hibáztál. Bocsánatot kérsz, és megalázkodsz, mint mindig, mert te ilyen vagy, Ethan. Tudod, hogy mélyen legbelül szükséged van rám, jobban, mint nekem rád.
– Nem, nincs. Elindítottam a válást, Judith. Viszlát.
Judith akkor dührohamot kapott.
Az ajtót ököllel ütötte, egy kerámia virágcserepet tört össze a verandán, és ripityára zúzta az Adirondack székeket, miközben azt üvöltötte, hogy tönkretettem mindent.
Amikor végül kifulladt, térdre rogyott a hóban, fejét lehajtotta, és kezébe temette az arcát. Láttam, ahogy összeomlik, dühe kétségbeeséssé olvad.
– Ez az igazi Judith – mondtam halkan, a kamerán keresztül figyelve.
Tizenegy év után először töltöttem egyedül a karácsonyt. Felix a kedvenc székén szundított, Luna az ablaknál ült, és a hóesést figyelte. A kandalló mellett ültem, whiskeyt kortyolva, hagytam, hogy a fények melege átöleljen.
Judith régi, piros bőröndje a sarokban hevert.
Soha nem mozdítottam el.
Vannak ígéretek, amelyeket érdemes megszegni.
