— Nincstelenül jöttél, és nincstelenül is távozol!
Denisz olyan erővel vágta az asztalra a tenyerét, hogy megcsörrentek a poharak. Alla azonban most először nem rezzent össze. Huszonnyolc év házasság után már pontosan tudta, mikor következik a kiabálás, mikor az önsajnálat, és mikor kerülnek elő a gyerekek.
— Gondolj Szemjonra! Olgára! Az unokáidra! Milyen példát mutatsz nekik?
Alla lassan letette a villáját.
— Remélem, azt, hogy ötvenéves korához közeledve is lehet még választása az embernek.
— Negyvenhét évesen akarsz új életet kezdeni?
— Nem. Negyvenhét évesen már nem akarom tovább halogatni.
A férfi hitetlenkedve nézte. Megszokta, hogy a felesége magyarázkodik. Hogy végül elnézést kér akkor is, ha őt bántották meg. Hogy másnap reggel ugyanúgy megfőzi a kávét, elutalja a pénzt, és elindul dolgozni.
Most azonban Alla felállt, kivitte a tányérját, és gondosan elmosogatta.
Ez az apró, hétköznapi mozdulat valamiért jobban megijesztette Deniszt, mint bármilyen fenyegetés.
Két hónappal korábban egy kedd este kezdődött minden.
Alla a dolgozószobában ült, előtte egy félbehagyott műszaki tervvel. A férje telefonja az asztalon maradt. Amikor felvillant a kijelző, önkéntelenül odanézett.
„Azt mondtad, hamarosan elhagyod. Vagy még mindig szükséged van a pénzére?”
A küldő neve mellett egy piros szív állt.
Angela.
Alla sokáig mozdulatlanul ült.
Nem a lány fényképét nyitotta meg először. Nem is a többi üzenetet.
A saját kezét nézte.
A rövid körmeit, a mutatóujján a toll okozta apró bőrkeményedést. Ugyanezekkel a kezekkel tartotta a gyerekeit, amikor lázasak voltak. Ezekkel javította éjjel a terveket, hogy reggelre elkészüljön a munkával.
Ezekkel varrta vissza Denisz inggombját, mielőtt a férfi arra a „fontos üzleti vacsorára” indult.
Aztán elolvasta a beszélgetést.
Szállodák. Ajándékok. Hétvégék, amelyeket Denisz állítólag munka miatt töltött távol.
És egy mondat, amely után Alla úgy érezte, mintha valaki halkan becsukott volna benne egy ajtót.
„Alla úgysem megy sehová. Nélkülem azt sem tudná, hogyan kell élni.”
Aznap este nem rendezett jelenetet.
Amikor Denisz hazajött, megkérdezte, maradt-e vacsora.
— A hűtőben — felelte Alla.
— Nem melegíted meg?
Az asszony egy pillanatra felemelte a tekintetét.
— Ma nem.
Másnap szabadságot vett ki.
Először egy ügyvédhez ment. Aztán a bankba. A következő hetekben átnézte mindazt, amire korábban sosem jutott ideje: szerződéseket, számlakivonatokat, tulajdoni iratokat, a saját életének pénzügyi nyomait.
Meglepő volt látni, mennyi minden fért el néhány vastag dossziéban.
Denisz legutóbbi autójának befizetései.
A férje szüleinek rendszeresen küldött összegek.
Szemjonék nyaralásai.
Olga lakásfelújítása.
Az unokák iskolai díjai.
Alla nem sajnálta a gyerekeitől a segítséget. Még most sem. A felismerés fájt: évek óta senki nem kérdezte meg tőle, belefér-e. Egyszerűen közölték, mire van szükségük.
Ő pedig úgy szervezte az életét, hogy beleférjen.
Több munka. Kevesebb alvás. Elhalasztott orvosi vizsgálat. Lemondott utazás.
Három éve fájt a válla. Denisz szerint csak többet kellett volna mozognia.
Ugyanabban a hónapban új autót választott magának.
A villa hirdetésére egy vasárnap reggel talált rá.
Nem a három szint fogta meg, és nem is az előkelő környék. Az egyik fényképen egy széles ablak előtt üres fotel állt. Mellette kis asztal, mögötte kert.
Alla azon kapta magát, hogy elképzeli: ott ül egy könyvvel, és senki nem szól hozzá a szomszéd szobából, hogy hol van a tiszta inge.
Az ingatlan megvásárlásához az édesapjától örökölt, addig külön kezelt vagyonát használta fel. Minden iratot átnézetett az ügyvédjével. Nem akart több bizonytalanságot.
A munkáját sem hirtelen hagyta ott. Hosszú átadás után távozott a cégtől, ahol huszonkét éve dolgozott. Később kisebb tanácsadói megbízásokat akart vállalni.
Előbb azonban pihenni szeretett volna.
Amikor a kollégái az utolsó napján virágot adtak neki, a titkárnő átölelte.
— Most már végre magára is vigyázzon, Alla.
Az asszony a liftben sírta el magát.
Otthon senki nem vette észre a virágot.
Denisz azt kérdezte, miért nincs kenyér.
A villa híre végül Tatyjana Lvovnához jutott el. Az anyósa egy ismerőstől hallotta, és azonnal felhívta a fiát.
Estére Denisz összehívta a családot.
Úgy érkeztek, mintha valamilyen közös tulajdont kellene megmenteniük.
Tatyjana Lvovna a nappali közepén állt meg.
— Alla, remélem, ez csak valami félreértés.
Szemjon még a kabátját sem vette le.
— Anya, mi az, hogy felmondtál?
Olga aggódva nézett körül.
— Rosszul vagy? Történt valami a munkahelyeden?
Alla először aznap este majdnem elmosolyodott.
— Jól vagyok.
— Akkor miért viselkedsz így? — kérdezte Denisz.
Az asszony az asztalra tett egy vékony mappát.
— Mert elválok.
Csend lett.
Marta, Szemjon felesége, lassan leült. Artur a telefonját forgatta a kezében. Tatyjana Lvovna a mellkasához kapott.
Denisz nevetett fel először.
— Ugyan már. Hová mennél?
Alla ránézett.
A férfi arca megfeszült.
— Ja, persze. A ház. Azt hiszed, csak úgy megvehetsz egy villát, és kisétálhatsz innen?
— Nem hiszem. Előkészítettem.
Szemjon felvette a mappát, de Alla rátette a kezét.
— Ezt apádnak hoztam.
— És velünk mi lesz? — kérdezte a fia.
Alla egy pillanatra lehunyta a szemét.
Remélte, hogy valamelyikük megkérdezi majd, miért. Hogy mi fájt ennyire. Hogy mikor jutott el idáig.
— Felnőttek vagytok, Szemjon.
— Könnyű ezt mondani. Nekünk hiteleink vannak!
— Nekem pedig huszonnyolc éve mindig van valaki másnak fizetnivalóm.
Olga közelebb lépett.
— Anya, az iskolai díj jövő héten esedékes.
Alla hangja ekkor megremegett.
— Tudom. Erre a félévre már befizettem.
A lánya megkönnyebbülten felsóhajtott.
És ez a sóhaj fájt a legjobban.
— De utána nektek kell megoldanotok — tette hozzá Alla. — Segítek átgondolni a lehetőségeket. Többet azonban nem vállalok helyettetek mindent.
— Egy anya nem számolgat! — vágta rá Tatyjana Lvovna.
Alla az anyósára nézett.
— Éppen ez volt a baj. Én nem számoltam. Maguk pedig hozzászoktak.
Denisz ekkor az asztalról felkapta a mappát. Néhány lap kicsúszott belőle.
Az egyik fényképen ő állt Angela mellett egy szálloda előtt.
Olga lehajolt érte.
Sokáig nézte, aztán felemelte a fejét.
— Apa?
— Ennek ehhez semmi köze! — csattant fel Denisz.
— Tizenkilenc éves — mondta Alla halkan.
Marta elfordította a tekintetét. Szemjon letette a kabátját.
Tatyjana Lvovna azonban csak legyintett.
— A férfiak néha ostobaságot csinálnak. Attól még nem kell tönkretenni egy családot.
Alla lassan bólintott.
— Értem.
Nem vitatkozott tovább.
Másnap reggel Denisz arra ébredt, hogy valaki végighúz egy bőröndöt az előszobán.
Alla már felöltözött. Krémszínű kardigánt viselt, világos felsőt és rózsaszín nadrágot. A haja szabadon omlott a vállára. A nagy fekete bőrönd mellett egy barna utazótáska állt.
Denisz az ajtófélfának támaszkodott.
— Komolyan gondolod.
Alla felvette a táskáját.
— Igen.
— Huszonnyolc évet dobsz ki.
Az asszony megállt.
— Én éltem azt a huszonnyolc évet, Denisz. Nem dobom ki. De nem adok hozzá még tízet ugyanígy.
A férfi a bőröndre nézett, aztán rá.
— És ha bocsánatot kérek?
Alla hosszú ideig figyelte az arcát. Valamikor ezért az arcért dobogott gyorsabban a szíve. Ismerte rajta az apró ráncokat, a borotválkozáskor kihagyott részt az állán, a bizonytalan mozdulatot, amellyel most a hajába túrt.
— Akkor meghallgatom — mondta.
Denisz nyelt egyet.
— Sajnálom, hogy így alakult.
Alla tekintete elsötétült, de a hangja nyugodt maradt.
— Én is.
A férfi félreállt az útból, aztán hirtelen mégis megszólalt:
— A lakást legalább ne akard elvenni tőlem.
Alla ujjai szorosabban záródtak a táska fülére.
Még az utolsó pillanatban is erre gondolt.
— Az ügyvédem keresni fog a rendezéssel kapcsolatban.
— Ennyit jelentek neked?
Alla letette a táskát. Összefonta maga előtt a karját, mert attól tartott, különben meglátszana, hogy remeg a keze.
— Tudod, miért maradtam ilyen sokáig? Mert mindig emlékeztem arra a férfira, aki egyszer a kórház előtt három órán át állt az esőben, csak hogy megtudja, megszületett-e a fiunk. Aki felmelegítette a lábamat a kezével, amikor az első lakásunkban elromlott a fűtés. Évekig vártam, hogy újra őt lássam.
Denisz lesütötte a szemét.
— Megváltoztunk.
— Igen — felelte Alla. — Csak én túl sokáig tettem úgy, mintha nem venném észre.
Felvette a táskát, és kilépett.
A férfi nem ment utána.
Az új ház első estéjén Alla sokáig nem kapcsolta fel a lámpát. Az ablak előtt ült, abban a fotelben, amelyet a hirdetésben látott.
A csend eleinte kényelmetlen volt.
Felállt, aztán visszaült. Eszébe jutott, hogy biztosan elfelejtett valamit. Valakinek vacsorát kellett volna adnia. Valamit el kellett volna intéznie másnapra.
A telefonja megcsörrent.
Olga volt.
Alla nézte a kijelzőt, mielőtt felvette.
— Szia, anya.
— Szia.
A vonal túlsó végén csend lett.
— Nem a pénz miatt hívlak — mondta végül a lánya.
Alla nem felelt rögtön.
— Hanem?
Olga hangja elcsuklott.
— Tegnap este hazamentem, és rájöttem, hogy egyetlenegyszer sem kérdeztem meg, hogy vagy.
Alla az ablakhoz fordult. A kertben lassan sötétedett.
— Még én sem tudom pontosan — vallotta be.
— Elmehetek hozzád vasárnap?
Az asszony szeme megtelt könnyel.
— Eljöhetsz.
— Vigyek ebédet?
Alla ekkor sírta el magát igazán.
A következő hetek nem oldottak meg mindent.
Denisz hol dühös üzeneteket küldött, hol a régi közös fényképeiket. Szemjon eleinte alig beszélt vele. Tatyjana Lvovna ismerősöknek panaszkodott, hogy a menye „elveszítette az eszét”.
Alla néha még mindig bűntudattal ébredt.
Olyankor lement a konyhába, kinyitotta az ablakot, és megvárta, amíg elkészül a kávé. Nem hozott döntéseket az éjszakai félelmei alapján.
Olga vasárnap valóban megérkezett. Egy tepsit hozott, kissé megégett szélű rakott krumplival.
— Nem lett tökéletes — mondta zavartan.
Alla helyet csinált neki az asztalon.
— Éhes vagyok. Jó lesz.
Ebéd után együtt mosogattak. A lánya egyszer csak megtörölte a kezét, és átölelte.
— Sajnálom, anya.
Alla a vállára hajtotta a fejét.
Most nem kellett sietnie sehova.
Néhány hónappal később, amikor a válás papírjai végleg rendeződtek, Denisz még egyszer felhívta.
— Boldog vagy abban a nagy házban egyedül?
Alla a kert felé nézett. Az asztalon egy nyitott könyv feküdt, mellette két csésze. Délutánra egy régi kolléganőjét várta, akivel évek óta csak munkahelyi folyosókon beszélgettek.
— Egyre többször — válaszolta.
A férfi hallgatott.
Alla már nem érezte kötelességének, hogy megkönnyítse neki ezt a csendet.
Elbúcsúzott, letette a telefont, és visszament az ablakhoz.
Azon a reggelen, amikor elhúzta maga mögött a bőröndjét, sok mindent elveszített — de végre hazavitte önmagát.
