– Gél, a szárítót ne keresd. Elvittem Zlatkához.
A konyha közepén álltam egy lavórnyi felszeletelt fehér almával. Az ujjaim ragadtak a gyümölcslétől, a kamrában pedig üresen ásított a polc.
Két vödör almát hoztunk a nyaralóból, és szombatig fel kellett volna dolgoznom őket. A nappaliban közben torkaszakadtából üvöltött a fociközvetítés.Válassz energiát
– Mikor vitted el? – kérdeztem a nyitott ajtón át.
– Dél körül ugrottam át. Nála beindult a gombaszezon, nincs min szárítania. – Vitalij még csak hátra sem fordult, csupán pöccintett egyet a kontrolleren. – A húgomnak nagyobb szüksége van rá.
Ezt a mondatot hat éve hallgattam. Azóta, hogy Zlata elvált, és visszaköltözött az anyjához egy kétszobás lakásba, tizenegy holmi vándorolt át a mi házunkból hozzá.
Mikrohullámú sütő, pléd, robotporszívó. Az elsőt, a multicookert, még én adtam oda önként. Akkor tényleg sajnáltam a szerencsétlen helyzetét, és nem hiányzott az a gép. Csakhogy utána már senki nem kérdezett meg.
– Vitalij, legalább szólhattál volna. Az alma szombatig nem fog elállni.
– Ugyan már, egy szárító miatt ekkora ügyet csinálsz? Majd megszárítod a sütőben! – A férjem gólt lőtt, és elégedetten felhorkant. – A családban minden közös. Minek számolgatod, mid van?Válassz energiát
Próbáltam én már nem számolgatni. Három évvel korábban csak annyit kértem tőle, hogy bármit akar elvinni, előtte szóljon. Erre elmesélte az egészet az anyjának. Emma Kornyejevna egész este kicsinyesnek nevezett.
Én pedig hallgattam. A lányunk akkor még velünk lakott, befejezte az iskolát, és szégyelltem előtte veszekedni egy porszívó miatt. Mi az a porszívó huszonhét év házassághoz képest?
Csakhogy a holmik továbbra is elvándoroltak, a köszönetet pedig mindig Vitalij kapta.
– Bezzeg magadnak vettél egy nyolcvanhatezer rubeles játékszert – tette hozzá. – Én még egy szót sem szóltam.
– Az nem játékszer. Abból dolgozom.
– Dolgozol? Kötvényeket nyomkodsz a számítógépeden, aztán úgy csinálsz, mintha üzletasszony lennél!
Biztosítási ügynök vagyok. Hatszáz ügyféllel dolgozom, öt biztosítótársasággal állok kapcsolatban, és az egész irodám elfér ebben az egy laptopban. Adatbázis, kalkulációk, ügyfélfiókok, szerződések. Februárban vettem, egy nagyobb üzlet után kapott jutalékomból.
Júliusban hetvenegyezer rubelt kerestem. Vitalij a raktárban nyolcvanötezret kapott.
De szerinte az én keresetem csak aprópénz volt, amit harisnyára meg hajcsatra költhettem.
A vásárlásom után egy héttel levett hatvanhétezer rubelt a közös nyaralási számlánkról, és hazahozott egy játékkonzolt. Azt mondta: neked játék, nekem játék. A dobozt felrakta a szekrény tetejére, nehogy baja essen.Válassz energiát
A saját játékára különösen vigyázott.
Tavasszal meglátogatott minket a bátyám, Sztyepan, a fiával, Fedjával. A fiú tizenhárom éves, és már második éve gyűjtött ugyanilyen konzolra. Úgy nézte a gépet, mintha valami csoda volna. Vitalij húsz percre a kezébe adta az egyik kontrollert, aztán azonnal elvette tőle.
– Összemaszatolod.
– Egyébként – szólalt meg a férjem, továbbra is a képernyőt bámulva –, Zlatka beiratkozott egy lakberendezői tanfolyamra. Szeptember tizenötödikén kezd. Kell neki egy normális laptop, mert a régi nem bírja a programot.
A kés a kezemben megállt az alma fölött.Válassz energiát
– És?
– A tiéd tökéletes lesz neki. Te úgyis otthon ülsz, a biztosítási dolgaidat a telefonodról is elintézed.
A sebembe belecsípett az almalé, a fülemben pedig úgy zúgott minden, mintha a kommentátor közvetlenül a fejembe költözött volna.
Zlata korábban egy varrótanfolyamot egy hónap után hagyott ott, a műszempilla-képzést kettő után. A varrógépemet pedig eladta az interneten. Most lakberendező akart lenni.Válassz energiát
Letettem a kést, megtöröltem a kezemet, és a fülem mögé simítottam a hajam. A hátam magától kiegyenesedett, ahogy mindig, amikor nehéz ügyféllel kellett beszélnem.
Bementem a nappaliba, és megálltam a férjem meg a televízió között.
– Állj arrébb, Gél! Tizenegyest rúgnak!
– Holnap estig visszahozod a szárítót. Te magad. És még valami: a laptopom az irodám. Ahhoz ebben a házban senki nem nyúlhat.
– Miféle iroda? Neked a kanapé az irodád!
Nem válaszoltam. Elővettem a telefonomat, felhívtam a sógornőmet, és kihangosítottam a hívást.
– Szia, Zlata. Holnap szükségem lesz a szárítóra. Vitalij munka után elmegy érte.
– Jaj, Gélácska, de hát tele van a három tálca vargányával! Még nedvesek!
– Akkor a sütőben befejezed a szárítást. Holnap kérem vissza.
Bontottam a hívást.
A hátam mögött felüvöltött a közönség. Vitalij kihagyta a tizenegyest.Válassz energiát
– Te most tényleg felhívtad a húgomat? – kérdezte úgy, mintha kínaiul kezdtem volna beszélni.
Hat év alatt egyszer sem hívtam fel őt magamtól. Mindig a férjemet kértem meg, vártam, emlékeztettem, aztán végül vettem valami újat.
Vitalij szó nélkül kiment az erkélyre cigarettázni.
Én visszamentem az almához. A kezem gyümölcsillatú volt, a halántékom lüktetett, és hirtelen rájöttem valamire: nem féltem.
Csak furcsa volt, hogy talán egyetlen telefonhívás is elég lehet.
Másnap a szárító visszakerült a helyére. Idegen gombaszag áradt belőle, úgyhogy kétszer is elmostam a tálcákat. Estére viszont már édes almaillat lengte be a lakást.
Vitalij két napig nem szólt hozzám. Éjszakánként demonstratívan játszott, néha hajnali egyig.
Én pedig rendezgettem az almaszeleteket, és azt gondoltam, talán ez a győzelem.
Másfél hét telt el.
Egy ügyféltől értem haza, és a bejáratnál megláttam Zlata szandálját. A szobámból billentyűkopogás hallatszott.Válassz energiát
A sógornőm az íróasztalomnál ült, és két ujjal gépelt. Mellette egy tányéron ostya hevert, a morzsák pedig egyenesen a billentyűzetre hullottak. A szobában tömény, édeskés parfümillat terjengett.
– Gélácska, szia! Csak óvatosan használom. Vitalik megengedte, hogy kitöltsem a tanfolyam jelentkezési lapját. Telefonon olyan kényelmetlen.
A férjem az ajtóban álldogált, kezében a kontrollerrel. Elégedettnek látszott. Segített a húgának, és közben nekem is megmutatta, ki az úr a háznál.
Közelebb léptem.
Három ügyféllel találkoztam aznap, fájt a lábam, és legszívesebben csak lezuhanyoztam volna. De előző éjjel egyig dolgoztam egy autóflotta biztosítási ajánlatán.
Tizennégy Gazella, három biztosítótársaság, kötelező biztosítás és casco mindegyik járműre. Reggel sietve indultam el, ezért nyitva hagytam a táblázatot.
Másnap kilenckor vártak vele.
A képernyőn már nem volt ott a fájl.Válassz energiát
– Zlata, hová lett a táblázatom?
– Melyik? Jaj, annyi ablak volt nyitva, és úgy akadozott minden! Bezártam őket. Az egyik megkérdezte, hogy mentse-e, én meg a „nem” gombra nyomtam, mert féltem, hogy lefagy.
Megnyitottam a mappát. A fájl két nappal korábbi állapotát mutatta, üres oszlopokkal, egyetlen számsor nélkül.
Megnéztem a lomtárat, az ideiglenes fájlokat és az e-mailjeimet is.
Semmi.
Négyórányi munkám eltűnt egyetlen kattintással.
– Gélácska, hát honnan kellett volna tudnom, hogy az olyan fontos? Ráírhattad volna!
– Bezárta és kész! Mi ebben a tragédia? – szólt közbe Vitalij. – Újra bepötyögöd a kis számaidat.
– Ez egy szerződés kalkulációja, amiből kilencvenezer rubelt keresek. És hatszáz ember személyes adatai vannak a gépemen, amelyekért én felelek. Te ideengedtél valakit a munkámhoz.
– Kit érdekelnek a te útlevélszámaid? És mióta idegen a húgom? Miért őrzöd ezt a vacakot úgy, mintha aranyból lenne? A tárgyaknak a családot kell szolgálniuk!Válassz energiát
Ránéztem.
– Melyik családot, Vitalij?
Nem válaszolt.
Zlata sértődötten beleharapott egy ostyába.
Két évvel korábban egyszer már felajánlottam a férjemnek, hogy adjunk a húgának havonta ötezer rubelt. Legyen biztos segítsége, csak ne hordjon el több holmit a házunkból.
Vitalij akkor felháborodott.
– Mi vagyok én, valami segélyosztó?
Segélyt adni neki megalázó volt, az én dolgaimat szétosztani viszont természetesnek számított.
– Gél, ne haragudj – mondta Zlata békülékeny hangon. – Még szokom a programot. Vitalik azt mondta, a tanfolyam után úgyis az enyém lesz a laptopod.
A férjem felé fordultam.Válassz energiát
Ő hirtelen nagyon érdekesnek találta a mennyezeti lámpát.
– Vitalij, ez igaz?
– És akkor mi van? A húgom tanulni akar, új életet kezd. Te meg telefonról is megoldasz mindent.
Az ujjaim úgy elhidegültek, mintha novemberben kesztyű nélkül állnék az utcán.
Akkor értettem meg, hogy az almás lavór fölötti beszélgetés valójában nem kérdés volt. Már akkor eldöntötték helyettem, mi történik a tulajdonommal.
A képernyőn ott virított Zlata jelentkezési lapja. A „Miért szeretnék lakberendező lenni?” mező tele volt írva.Válassz energiát
A fülem mögé simítottam a hajam, lehajoltam, és bezártam az ablakot.
– Te megőrültél?! – sikított fel Zlata. – Fél órája írom!
– Valami megkérdezte, én meg a bezárásra nyomtam. Féltem, hogy lefagy.
– Vitalik!
– Fél óra, Zlata. Nekem négy óra munkám veszett oda. Most pedig állj fel az asztalomtól.
Felállt. Reszketett a szája, a szempillafestéke elkenődött.
Leültem a székbe, lesöpörtem a morzsákat, és mindkettőjük szeme láttára beállítottam egy tizenkét karakteres jelszót.
– Normális vagy te egyáltalán? – Vitalij végre belépett a szobába. – Nézd már, sír!
– A laptopomat senkinek nem ígéred oda. Sem tanfolyamra, sem születésnapra. Nem a tiéd, hogy elajándékozd.Válassz energiát
Zlata felkapta a táskáját, és becsapta maga mögött az ajtót.
Vitalij utána ment, majd tíz perc múlva dühösen tért vissza.
– Elérted, hogy sírjon! Egy vacak táblázat miatt. Nem szégyelled magad?
– De. Azt szégyellem, hogy ennyi évig hallgattam.
Amikor végre egyedül maradtam, még egy percig ültem a székben, és hallgattam, ahogy a laptop ventilátora halkan zúg.
Kegyetlen voltam?
Talán.
Csakhogy ebben a házban senki nem hallotta meg a szavaimat. A bezárt ablakot viszont mindenki észrevette.Válassz energiát
Kávét főztem, és éjjel fél háromig újraépítettem a táblázatot. Égett a szemem, keserű volt a kávé, a számok összefolytak előttem.
Lefekvés előtt beállítottam a felhőmentést. Mostantól minden fájl tízpercenként automatikusan elmentődött.
Másnap reggel az autóflotta tulajdonosa végignézte az ajánlatot, majd csak ennyit mondott:
– Mind a tizennégyet kérem.
Hétfőn utalt, kedden lejártak a régi biztosítások, így egyetlen napom maradt az ügyintézésre.
Hazafelé a marsrutkában úgy mosolyogtam, mint egy kamaszlány.
Este felhívott Sztyepan. Elmeséltem neki a történteket, mire úgy nevetett, hogy nekem is nevetnem kellett.
– Már rég meg kellett volna tenned, húgocskám. Még azt hittem, nekem kell elbeszélgetnem a férjeddel.
Vitalij két napig csak a televízióval beszélt.
Csütörtökön aztán odavetette, anélkül hogy rám nézett volna:
– Szombaton anyám hetvenötödik születésnapja lesz. Nálunk tartjuk. És ne kezdj semmi cirkuszt a vendégek előtt.
Csütörtökön kezdtem főzni. Két este és a teljes szombat délelőtt a tűzhely mellett telt.
Fokhagymás sült hús, kocsonya, háromféle saláta, káposztás pite.
Délután négykor hatan ültünk az asztalnál: mi ketten, Emma Kornyejevna, Zlata, valamint Froszja néni a férjével.
Az anyósomra nem haragudtam különösebben. Hetvenöt éves az ember csak egyszer lesz, és nem akartam elrontani a napját.
Zlata viszont a jelentkezési lapos eset óta úgy nézett át rajtam, mintha ott sem lennék.
Az asztalnál fokhagyma és kapor illatozott, a poharak összekoccantak, Froszja néni hangosan dicsérte a pitémet.
Aztán Emma Kornyejevna felállt, és magasba emelte a poharát.
– Szeretnék a fiamra koccintani. Az én Vitalikom aranyat ér! A húgát soha nem hagyta cserben. Még a multicookert is elvitte neki, fogat csináltatott neki, és azt a robotporszívót is odaadta. Nem minden testvér ilyen!Válassz energiát
Mindenki bólogatott.
Én salátát rágtam, de nem éreztem az ízét.
A multicookert én vettem a prémiumomból. A porszívót az első nagyobb jutalékomból. A fogászati kezelésre is az én kártyámról ment a pénz.
Egyetlen rubelt sem kaptam vissza.
Arra is emlékeztem, hogyan dugtam el a porszívót két évvel korábban a télikabátok mögé. Vitalij megtalálta, majd ugyanennél az asztalnál mesélte el, milyen nevetségesen viselkedtem.
Akkor mindenki nevetett.
Rajtad kívül – emlékeztettem magam.
– Ugyan, anya – szerénykedett Vitalij, és a szék hátsó lábaira billent. – Mi összetartunk. A család az család.Válassz energiát
– Nekem viszont nincs min tanulnom – sóhajtott Zlata. – A régi gépem már nem viszi a programot.
– Megoldjuk, Zlatka. Van nálunk egy fölösleges laptop. Gél úgyis csak a biztosítási papírjait nyomkodja rajta, meg pasziánszozik.
Az asztal körül felnevettek.
– Egész éjjel kattogtatja – folytatta Vitalij. – A mi kis üzletasszonyunk. Aprópénzt keres magának.
– És mennyi mostanában az aprópénz? – kérdezte vidáman Froszja néni.
– Jaj, Froszja néni, hát semmi különös – legyintett Zlata. – Harisnyára való.
Mind az öt szempár rám szegeződött.
Várták, hogy elpiruljak, felálljak, és kihozzam a következő fogást.
Korábban mindig ezt tettem. Visszamentem a konyhába, és mosolyogva hoztam a tálat.
Az arcom égett, a villát pedig úgy éreztem a kezemben, mintha súlyzó lenne.
Csakhogy most már mögöttem állt az álmatlan éjszaka, a tizenkét karakteres jelszó és az ügyfél, aki azt mondta: „Mind a tizennégyet kérem.”
Tényleg most is hallgatni fogok?
Letettem a villát. A kést, a kanalat és a poharat egyenes vonalba rendeztem.Válassz energiát
– A harisnyára való júliusban hetvenegyezer rubel volt, Froszja néni. Ha pedig már az ajándékokat számolgatjuk, számoljunk tisztességesen. A multicooker kilencezerbe került.
A varrógép huszonháromezer volt, amit Zlata később eladott. A robotporszívó huszonhatezer. A fogaira negyvenezret adtam, a szempillás tanfolyamára pedig harmincezret.
Úgy beszéltem, mint amikor egy ügyfélnek magyarázom el a biztosítás feltételeit.
