Délután négykor az osztályvezető megállt Oleszja asztala mellett, rátette a tenyerét az iratkötegre, és azt mondta:
– Ezt a negyedévet a terv fölött zártuk. Nagyrészt a te jelentéseidnek köszönhetően. A prémiumodat teljes egészében jóváhagyták.
Oleszja csak bólintott.
– Köszönöm.
Nyugodt hangon mondta, mintha semmi különös nem történt volna. Aztán, amikor a főnöke elment, még háromszor letörölte az arcáról a mosolyt, mire végre sikerült komoly képet vágnia.
A könyvelés lányai hamarosan megtudták a hírt. Egy doboz bonbont tettek az asztalára.
„A mieink vagyunk. Majd elszámolunk.”
Oleszja elmosolyodott, de nem bontotta ki. Betette a táskájába. Este majd Vadimmal együtt megeszik teához.
Ebédidőben Karina is írt neki.
„Még áll a tenger a hónap végén? Vegyem már a jegyeket, mielőtt felmennek az árak?”
Oleszja csak ennyit válaszolt:
„Veszem.”
Aztán egész délután úgy járkált a polcok között, mintha a zsebében valami meleg, törékeny dolgot őrizne, amit feltétlenül épségben kell hazavinnie.
Három éve nem volt szabadságon.
Egyszer a lakásfelújítás miatt halasztották el. Aztán a nyaraló miatt. Máskor Vadim nem kapott szabadságot az építkezésen. Mindig akadt valami fontosabb, valami sürgősebb.
Idén azonban Oleszja elhatározta, hogy elmegy.
Ha Vadim nem tud vele tartani, akkor egyedül is. Legalább egy hétre. A tengerhez, amelyet egész télen mások fényképein nézegetett.
Hazafelé gyalog indult. Útközben vett Vadimnak egy csomag drágább, kedvenc kekszet, amit csak ritkán engedtek meg maguknak. A ház előtt már hangosan gyakorolta magában, hogyan fogja elkezdeni a beszélgetést.
„Képzeld, kaptam prémiumot…”
Nem. Inkább:
„Van egy ötletem…”
Aztán rögtön nevetni kezdett magán.
A pénz ráadásul egy nappal korábban érkezett meg, mint ígérték, és még több is volt, mint amennyit a főnöke említett.
Oleszja elégedetten felsóhajtott.
Először a prémiumról beszéljen, vagy rögtön a tengerről?
A zárban megfordult a kulcs.
Vadim lépett be.
Fel sem vette a cipőjét. A kabátján friss vakolat és hideg levegő szaga érződött, az egyik ujján egészen a könyökéig szürke cementpor húzódott. A kezén egy horzsolás piroslott.
Nem vette észre.
Vagy nem akarta észrevenni.
A bakancsát a folyosó közepén hagyta, a kulcsait pedig mellédobta a kis tálkának. A kulcsok lepattantak az asztal széléről, a padlóra estek, majd begurultak a zsámoly alá.
Vadim rájuk nézett.
Nem hajolt le értük.
A hűtőhöz ment, kivett egy üveg ásványvizet, majd olyan erővel csapta be az ajtaját, hogy az üvegpolcon összekoccantak a palackok. A hűtőn lévő tengeri mágnes ferdén lecsúszott.
Vadim kezéből egy pillanatra sem került ki a telefonja.
Újra és újra rápillantott, mintha egy üzenetre várna.
Végül felvillant a képernyő.
Munkahelyi csoport.
Vadim elolvasta az értesítés első sorát, az állkapcsa megfeszült, aztán a telefont képernyővel lefelé tette az asztalra.
– Vacsora lesz, vagy csináljak magamnak valamit? – kérdezte.
– Tíz perc, és kész. Vettem neked kekszet is. A kedvencedet.
– Aha.
Még csak oda sem nézett.
Oleszja letette a konyharuhát.
Most.
Most kell elmondania.
– Vadim, képzeld, milyen napom volt…
– Egyébként minek neked szabadság? – vágott közbe a férfi. – Úgyis egész nap otthon vagy.
Oleszja megmerevedett.
A szivacs a kezében maradt.
Néhány másodperc múlva lassan letette a mosogató szélére, majd szó nélkül kiment a konyhából.
A hálóban elővette a telefonját, megnyitotta a banki alkalmazást, megkereste a prémiumot, és készített róla egy képernyőképet.
Visszament.
A telefont pontosan az asztal közepére tette, közéjük.
Leült.
Összekulcsolta a kezét.
És várt.
Vadim ránézett a képernyőre.
Aztán Oleszjára.
Majd ismét az ablak felé fordította a fejét.
– És ezzel mit csináljak?
– Semmit. Csak most már tudod, mivel foglalkozom egész nap, amikor szerinted csak otthon ülök.
– Tudom, mivel foglalkozol. A bableves például tegnap is sótlan volt.
– Tegnap volt, Vadim. És megetted az egészet. Még repetát is kértél.
– Talán azért, mert nem volt más.
Egy pillanatra elhallgatott.
A tarkójához nyúlt.
Oleszja jól ismerte ezt a mozdulatot. Vadim mindig akkor csinálta, amikor tudta, hogy nincs igaza, de még nem állt készen kimondani.
– Én egész nap talpon vagyok – folytatta. – Estére azt sem érzem, hol van a derekam. Te meg itt ülsz a melegben, zokniban, és számolgatod a számokat.
– Én is egész nap talpon vagyok. A raktár a harmadikon van, a teherlift pedig három hete nem működik.
– Mintha bárki rohanna utánad.
– Téged ki kerget arra az építkezésre, ha ennyire rossz?
Vadim felkapta a fejét.
– Te egyáltalán nem tudod, mi történt ma.
A mondat végén elhallgatott.
– Akkor mondd el – felelte Oleszja. – Hallgatlak.
– Nincs mit.
– Az előbb még volt.
– Felejtsd el.
– Egész nap szerettem volna veled beszélni. Te meg már megint úgy jöttél haza, mintha mindenki ellenség lenne.
– Nem vagyok jókedvű. Ehhez jogom van.
– Persze, hogy van.
– Akkor ne csinálj úgy, mintha kötelességem lenne mosolyogni.
– Nem azt kérem.
– Akkor mit?
Oleszja mély levegőt vett.
– Azt, hogy legalább egyszer érdekeljen, mi van velem.
Vadim elfordította a fejét.
– Mi van veled?
– Semmi.
– Na látod.
– Nem. Pont ez az.
A csend úgy ült közéjük, mint valami harmadik ember.
Oleszja végül megszólalt:
– Azt mondtad, semmi nem történt. Akkor miért nézed ötpercenként a telefonodat?
Vadim arca megfeszült.
– Munka.
– Milyen munka?
– Semmi.
– Vadim…
– Mondtam, hogy semmi!
Oleszja ekkor már tudta, hogy ha most nem mond valamit, az este ugyanúgy fog eltelni, mint az elmúlt hónapok: két ember ül egymás mellett, és mindketten azt várják, hogy a másik kezdjen el végre beszélni.
– Ma találkoztam Ljudával a boltban – mondta.
Vadim felnézett.
– Azt mondta, hogy Sztasz lett nálatok a művezető.
A férfi nem ugrott fel.
Nem kiabált.
Csak megállt benne minden mozdulat.
Az üveget lassan letette.
– Mit mondtál?
– Csak azt, hogy Ljudától hallottam…
Vadim felállt.
Felvette a kabátját, pedig negyedórával korábban sem vette le rendesen. A gombokat összevissza kezdte begombolni.
– Hová mész?
Nem válaszolt.
Kiment az erkélyre.
Becsukta maga mögött az ajtót.
Oleszja a függöny mögül nézte.
A férfi háttal állt neki, és az udvart figyelte. Lent valaki hosszú percek óta próbálta beindítani az autóját.
A motor végül felbőgött.
Az autó elindult.
Vadim továbbra is mozdulatlan maradt.
Oleszja odament az erkélyajtóhoz, kezét a kilincsre tette.
Aztán elengedte.
Néhány perc múlva a telefonja rezdült az asztalon.
Vadim telefonja.
Oleszja akaratlanul is odanézett.
A lezárt képernyőn egy üzenet első sora jelent meg:
„Sztasz: Még két szó…”
A többit nem látta.
Nem akarta látni.
Később mégis kiment utána.
– Húsz éve ott dolgozom – mondta Vadim, anélkül, hogy megfordult volna. – Húsz éve.
– Tudom.
– Sztasz meg két éve van ott. Az intézetet is levelezőn végezte. Építkezést akkor látott, amikor a gyakorlaton falat vakolt a kollégiumban. Én meg láttam, hogyan csinálta. Görbe volt minden, amit a kezébe vett.
– Miért nem mondtad el rögtön?
– Mit mondjak? Hogy megint nem engem választottak?
– Megkérdezted, miért?
– Azt mondta, az osztagnak modern gondolkodású ember kell.
Keserűen felnevetett.
– Mintha én húsz éve agy nélkül keverném a betont.
– És te mit mondtál neki?
– Semmit.
– Semmit?
– Bólintottam. Elvettem a munkalapot, és mentem dolgozni.
Oleszja most már értette.
Nem a kinevezés fájt neki a legjobban.
Hanem az, hogy húsz év után sem érezte magát elég jónak.
– Biztos nagyon rosszul esett.
– Én vittem oda Sztaszt az első napján. Megmutattam neki, melyik oldalról kell fogni a szintezőt. Most meg az én embereimet fogja irányítani.
Oleszja nyelt egyet.
– Sajnálom.
– Én is.
– És bocsáss meg, hogy Sztaszt emlegettem.
Vadim végre ránézett.
– Miért mondtad?
Oleszja lesütötte a szemét.
– Mert megbántottál.
A férfi hallgatott.
– Amikor azt mondtad, hogy minek nekem szabadság, úgy éreztem, mintha az egész munkám semmit sem érne. És azt akartam, hogy neked is fájjon valami.
– Fájt.
– Tudom.
– Akkor legalább döntetlen.
Oleszja halványan elmosolyodott.
– Nem hiszem.
– Én sem.
Néhány másodpercig csak álltak egymás mellett.
– Fázom – mondta végül Oleszja. – Menjünk be.
– Te menj. Én még maradok egy kicsit.
Oleszja bement.
Tíz perccel később Vadim is visszaült az asztalhoz.
Csendben vacsoráztak.
Aztán a férfi egyszer csak megszólalt:
– Szóval mész a tengerhez.
– Igen.
– Most, amikor nekem ez van?
Oleszja letette a villát.
– Ezt tegnap terveztük. Mielőtt egyáltalán tudtál volna Sztaszról.
– Könnyű így.
– Mit jelent ez?
– Semmit.
– Dehogynem. Azt jelenti, hogy szerinted nekem bűntudatot kellene éreznem azért, mert végre elmegyek valahová.
Vadim hallgatott.
– Három éve nem voltam szabadságon – folytatta Oleszja. – Három éve mindig volt valami fontosabb. Felújítás. Telek. A te munkád. Mindig valami. És tudod, mi a legrosszabb?
Vadim felnézett.
– Hogy egy hónapja egyszer sem kérdezted meg, hogy vagyok.
A férfi szája megmozdult, de nem jött ki hang.
Oleszja elővette a telefonját.
Megnyitotta Karina üzenetét.
Beírta az összeget.
Jóváhagyta a foglalást.
A képernyőn megjelent: „Sikeres fizetés.”
A telefont az asztalra tette.
– Elmegyek, Vadim. Nem ellened.
– Akkor miért?
– Mert nekem is szükségem van arra, hogy végre levegőt kapjak.
Vadim nem válaszolt.
Csak bólintott.
Egyetlenegyszer.
Mintha aláírta volna, hogy ez ellen most már nincs mit mondania.
A következő napok furcsán békésen teltek.
Túl békésen.
Beszéltek arról, ki viszi le a szemetet, ki vesz kenyeret, mikor kell szűrőt cserélni a csapban.
Sztaszról nem esett szó.
A tengerről sem.
Egy este Vadim benézett a szobába, miközben Oleszja a ruháit pakolta a bőröndbe.
Megállt az ajtóban.
– Hol vannak a munkáskesztyűim?
– A szekrény tetején.
– Köszönöm.
És kiment.
Két nappal az indulás előtt Oleszja elővette a könyvelős lányoktól kapott csokoládét.
Már majdnem megfeledkezett róla.
Eltörte kétfelé.
Az egyik darabot Vadim elé tolta.
Nem mondott semmit.
Vadim a csokoládéra nézett.
Aztán rá.
Végül elvette.
Megette.
Nem nézett rá közben.
Attól az estétől valami mégis megváltozott.
Nem sok.
Nem látványosan.
Csak annyira, hogy vacsora közben már nem kellett minden mondatért megküzdeniük.
Az indulás reggelén Oleszja a bőröndöt húzta ki a hálóból.
A kerék elakadt a küszöbben.
A bőrönd felborult.
Vadim kijött a konyhából, letette a bögréjét az ablakpárkányra, és szó nélkül odalépett.
Felemelte a bőröndöt.
Átvitte a küszöbön.
Letette az ajtó mellé.
– Nehéz – mondta.
– Igen.
Kint már dudált az autó.
Oleszja ellenőrizte a telefonját, a töltőt, az iratait.
Aztán visszament a konyhába.
Az asztalra tette Vadim kedvenc kekszét.
– Neked. Estére. A leves a hűtőben.
Vadim ránézett.
– Hívj, amikor megérkeztetek.
– Foglak.
Oleszja kilépett.
A lépcsőházban még egyszer visszanézett.
Vadim ott állt az ajtóban.
Nem intett.
Csak nézte, ahogy elmegy.
A kocsi elindult.
A ház lassan eltűnt mögöttük.
Aznap este Oleszja valóban felhívta.
Elmondta, hogy rendben megérkeztek, hogy a tenger hideg, és hogy Karina már összeveszett a szálloda recepciósával, mert a „tengerre néző szoba” valójában egy építkezésre nézett.
Vadim hallgatta.
Aztán elmondta, hogy előző este hajdinát evett virslivel.
– És a főnök?
– Semmi. A kinevezésről egy szót sem szólt.
– És Sztasz?
– Arról sem.
Egy darabig egyikük sem beszélt.
Nem volt kellemetlen csend.
Csak olyan, amiben egyikük sem akarta elsőként letenni a telefont.
Végül Vadim megkérdezte:
– A naptejet elvitted?
Oleszja elmosolyodott.
– El.
– Azt a tavasszal vetted, ugye?
– Azt.
– Jó.
Megint csend lett.
Három nappal később Oleszja lebarnult vállal és leégett orral érkezett haza.
A lépcsőn találkozott a negyedik emeleti szomszéd kislányával, aki rögtön megkérdezte:
– Meleg volt a tenger?
Oleszja odaadott neki egy kis zacskó kagylót.
– Holnap mindent elmesélek.
A lakásajtó előtt egy pillanatra megállt.
A kulcsot kereste a táskájában.
Már a zárba illesztette, amikor meghallotta odabentről a serpenyők csörömpölését.
Betolta az ajtót.
Vadim jött elé.
Kötény volt rajta.
Az a régi, kissé megfakult kötény, amit két éve a sógornője születésnapján viselt utoljára. A mellkasán ketchupfolt éktelenkedett.
A tűzhelyen valami halhoz hasonló étel sült.
Az asztalon kinyitva hevert egy receptkönyv, olajos ujjlenyomatokkal és felhajlott sarokkal annál az oldalnál, amelyen a rántott tőkehal receptje állt.
A mosogatóban egy egész hadseregnyi edény tornyosult.
Oleszja végignézett rajtuk.
– Te mit csináltál?
– Tanulok.
Vadim olyan természetességgel mondta, mintha mindig is halat sütött volna.
– Harmadik napja.
– És?
– Első nap odaégettem a lábast. Második nap megégettem a kezem. Ma talán már ehető lesz.
Felemelte a kezét.
A bütykén piros folt látszott.
Oleszja elmosolyodott.
– A mágnes is a helyére került.
Vadim a hűtő felé nézett.
A tengert ábrázoló kis mágnes most pontosan középen állt.
– Magától.
– Persze.
Vadim elvette tőle a bőröndöt.
– Nehéz?
– Most már nem.
A férfi egy pillanatig nézte.
– Sztasz hívott.
Oleszja nem szólt.
– Azt mondta, nem akarok-e hozzá menni műszakvezetőnek. A főnökségnek kell valaki, akinek van tapasztalata. Azt mondta, egyedül nem bírja.
– És mit mondtál?
– Hogy gondolkodom rajta.
– Nem mondtál rögtön igent?
– Nem.
Vadim elmosolyodott.
– Gondoltam, nem árt, ha az ember néha hagyja a másikat egy kicsit izgulni.
– És van kedved hozzá?
– Talán.
– Miért?
Vadim letette a bőröndöt.
– Mert lehet, hogy mégsem vagyok annyira haszontalan, mint ahogy aznap éreztem magam.
Oleszja nem válaszolt.
Levette a cipőjét, és gondosan a férfi bakancsa mellé tette.
Aztán bement a konyhába.
Leült.
Vadim elé tette a halat.
– Kicsit megégett.
– Én is.
– Te?
– Amikor elindultam.
Vadim ránézett.
Oleszja elmosolyodott.
– Most már elmúlt.
Vadim leült vele szemben.
Egy darabig egyikük sem nyúlt a villához.
Aztán Vadim előbb tört le egy darab halat, megkóstolta, és elvigyorodott.
– Nem rossz.
– Biztos?
– Biztos.
Oleszja is megkóstolta.
– Tényleg nem rossz.
– Látod?
– Látom.
A férfi egy pillanatig hallgatott, majd a kezét az asztal közepére tette.
Nem fogta meg Oleszja kezét.
Csak odatette.
Oleszja lenézett rá, aztán lassan mellé csúsztatta a sajátját.
És ezúttal egyiküknek sem kellett kimondania, hogy talán nem az volt a baj, hogy eltávolodtak egymástól, hanem az, hogy túl sokáig várták, hogy a másik tegye meg az első lépést.
