Amikor megszülettek az első gyermekeim, azt hittem, a férjem végre minket fog választani az édesanyja helyett. De nem így történt. Ezúttal, amikor újra az ő oldalára állt velem szemben, megelégeltem, és lelepleztem az anyját, aki egy hazug és zaklató nő volt.
Azt gondolná az ember, hogy az újszülött ikrek hazahozatala élete egyik legboldogabb pillanata lesz. Nekem is így indult, de hamarosan rémálommá vált az egész!
Három kimerítő kórházban töltött nap után, miután végre felépültem a nehéz szülésből, hazaindulhattam gyönyörű ikerlányaimmal, Ellával és Sophie-val. Hónapokig elképzeltem ezt a pillanatot: a férjem, Derek, virággal érkezik, örömkönnyekkel a szemében veszi karjába egyik kislányunkat.
De a valóság egészen más lett…
Az utolsó pillanatban Derek sietős telefonhívása mindent megváltoztatott.
– Szia, drágám – kezdte a férjem feszült hangon. – Annyira sajnálom, de nem tudok értetek menni, ahogy terveztük.
– Tessék? – kérdeztem hitetlenkedve, miközben Sophie-t próbáltam megigazítani a pólyában. – Derek, épp most szültem ikreket. Mi lehet olyan fontos, hogy nem tudsz…
– Az anyám – vágott közbe. – Rosszul van. Erős mellkasi fájdalmai vannak, el kell vinnem a közeli kórházba.
A szavai olyanok voltak, mintha jeges vízzel öntöttek volna le.
– Miért nem szóltál előbb? Derek, szükségem van rád.
– Tudom – mondta türelmetlenül. – De ez hirtelen történt, és komoly. Amint tudok, megyek hozzátok.
Összeszorítottam a fogam, próbáltam nem kiabálni az elkeseredéstől és a haragtól, de csak annyit feleltem:
– Rendben. Hívok egy taxit.
– Köszönöm – mormolta, mielőtt letette volna a telefont.
Tudtam, hogy Derek anyja egy másik városban él, így nem számíthattam rá, hogy még aznap eljön értünk. Ismerve a férjem édesanyja iránti rajongását, biztos voltam benne, hogy nem fogja magára hagyni. Így maradt a taxi.
Amikor hazaértünk, elállt a lélegzetem. A bőröndjeim, a pelenkázó táskák és még a kiságy matraca is szanaszét hevertek a gyepen és a bejárati ajtó előtt! A gyomrom görcsbe rándult.
Kifizettem a taxist, és remegve léptem ki a kocsiból a lányokkal. Valami nyilvánvalóan nagyon nem volt rendben…
A bejárati ajtóhoz léptem, a kulcsommal próbálkozva, közben zavartan Derek nevét kiabáltam, bár tudtam, hogy nem lehet otthon. A kulcs nem fordult el. Megpróbáltam újra. Semmi. Ekkor vettem észre egy összetűrt papírt a bőröndre ragasztva.
**Takarodj innen a kis ingyenélőiddel! Mindent tudok. Derek.**
Lelassult körülöttem az idő. A kezem remegett, ahogy újra és újra elolvastam a cetlit, próbálva felfogni a helyzetet. Ez nem lehet igaz. Nem Derek…
Ez nem lehet az a férfi, aki velem volt minden orvosi vizsgálaton, aki sírt, amikor először hallotta a lányaink szívverését. És ekkor kezdődött a nap legrosszabb része…
Felkaptam a telefont, és tárcsáztam Dereket. Egyből hangpostára kapcsolt. Újra próbáltam. Ismét hangposta. Sophie sírása Ella sírásával együtt zengett, én pedig kétségbeesetten próbáltam gondolkodni.
– Anya – suttogtam, miközben remegő kezekkel hívtam őt.
– Jenna? – szólt bele rögtön. – Mi a baj? A babák jól vannak?
Elcsukló hangon próbáltam elmagyarázni, mi történt.
– Derek… Kicserélte a zárat. Kidobta a cuccaimat. És hagyott egy borzalmas üzenetet.
– MICSODA?! – kiabálta anya. – Maradj ott! Azonnal indulok.
Percek, amelyek óráknak tűntek, teltek el, míg megérkezett. Anya csak körülnézett, és láttam, ahogy elönti a düh.
– Ez nem lehet igaz! Derek szeret téged és a lányokat!
– Én is ezt hittem – mondtam, miközben próbáltam megnyugtatni Ellát. – De nem veszi fel a telefont. És mit jelent az, hogy „mindent tudok”?
Anya magához ölelt.
– Ne aggódj, kicsim. Gyere hozzám, amíg elérjük őt.
A holmijaimat bepakoltuk, és hazavitt. Az este hosszú volt. Dereket nem tudtam elérni, és az idegesség miatt alig aludtam. Másnap reggel, anyámnál hagyva az ikreket, visszamentem a házhoz.
A kert üres volt, a holmijaim eltűntek. Kopogtattam az ajtón. Semmi válasz. Körbejártam, és az ablakon benézve megfagytam. Derek anyja, Lorraine, ott ült az étkezőasztalnál nem tudtam, mi történik, de soha többé nem fogom megengedni, hogy bárki így bánjon veled vagy a lányainkkal. Ígérem, hogy ezentúl ti lesztek az elsők az életemben.”
A könnyeim eleredtek, ahogy Derek átölelt. Éreztem, hogy végre megértette, milyen fájdalmat okozott nekünk, és megfogadtam, hogy adok neki még egy esélyt.
Lorraine távozása után újra otthonunk lett a házunkból, és megkezdhettük közös életünket mint család. Tudtam, hogy a helyzet még messze van a tökéletestől, és sok munka vár ránk, de abban is biztos voltam, hogy Derek valóban meg akar változni.
Az az élmény, hogy Derek édesanyja ilyen gonoszságra volt képes, örökre nyomot hagyott bennem. Ugyanakkor megerősítette a hitemet abban, hogy az igazság és az egymás iránti szeretet képes legyőzni bármilyen akadályt.
Ahogy Lorraine azon az estén elhagyta a házunkat, Derek szüntelenül bocsánatot kért, és megesküdött, hogy mindent helyrehoz. Megtette: lecserélte a zárakat, letiltotta az édesanyját minden elérhetőségen, és még azt az ápolót is jelentette, aki elfogadta Lorraine pénzét.
Nem volt könnyű időszak, de hónapokon át dolgoztunk azon, hogy újraépítsük az életünket és a kapcsolatunkat. Egy este, miközben Ellát és Sophie-t ringattam álomba, ráébredtem: Lorraine mindent megtett, hogy tönkretegyen minket, de végül csak közelebb hozott egymáshoz.
Sajnos nem én vagyok az egyetlen meny, aki nehéz anyóssal találta szembe magát. A következő történetben Michelle anyósa váratlan lépéssel rukkol elő: DNS-tesztet szervezett unokájának, abban bízva, hogy ezzel végleg elválasztja Michelle-t és a férjét. De a dolgok nem úgy alakultak, ahogyan azt az anyós elképzelte…
