Martha két hosszú év kemoterápia és kezelések után végre meghúzhatta a győzelmi csengőt. Az egész gyermekonkológiai osztály tapsolt, az orvosok, nővérek és családok együtt ünnepelték a kislányt.
Édesanyja könnyek között nézte, ahogy lánya mosolyog, és hosszú idő után először érezte, hogy valóban véget érhet ez a rémálom. Amikor azonban már a kijárat felé tartottak, Dr. Collins utánuk sietett, és arra kérte őket, hogy még egyszer menjenek vissza vele.
Egy konferenciateremben a kórház teljes személyzete várta Marthát. Az orvos ekkor elárulta, hogy az elmúlt két évben minden héten összegyűltek, hogy megbeszéljék, mivel tudnák könnyebbé tenni a kislány nehéz napjait. Nemcsak a kezelésekről beszéltek, hanem arról is, hogyan tudnának mosolyt csalni az arcára.
A nővérek színes sebtapaszokat választottak, a konyhai dolgozók külön dinoszauruszos palacsintát és epret készítettek neki, a gyógyszerész vicceket rejtett a gyógyszeres zacskókba,
Johnny, a biztonsági őr pedig minden kedden szándékosan tett úgy, mintha elfelejtette volna a belépőkártyáját, hogy Martha újra „megmenthesse”. Howard úr még mindig a pénztárcájában őrizte azt a dinoszauruszos matricát, amelyet évekkel korábban a kislány ajándékozott neki.
A legnagyobb meglepetés azonban még hátravolt. Dr. Collins egy különleges emlékfalhoz vezette Marthát, amelyet azoknak a gyerekeknek a színes kéznyomai borítottak, akik sikeresen befejezték a kezelést.
Martha is festékbe mártotta a kezét, majd otthagyta saját kék kéznyomát a falon. Amikor megkérték, hogy írjon mellé egy mondatot a jövőjéről, néhány pillanat gondolkodás után ezt írta:
**„Alig várom, hogy újra elkéssek az iskolából.”**
A teremben mindenki egyszerre nevetett és sírt. Ez az egyszerű mondat mindennél jobban bizonyította, hogy Martha végre újra gyerek lehet. Édesanyja ekkor döbbent rá, hogy bár ő minden nap erején felül küzdött a lányáért, valójában egy egész közösség állt mellettük.
Az orvosok, nővérek, takarítók, biztonsági őrök és konyhai dolgozók nemcsak a betegség ellen harcoltak, hanem azért is, hogy Martha soha ne veszítse el a reményt és a mosolyát.
Amikor végül kiléptek a kórház ajtaján, Martha önfeledten ugrált a járda repedései között, mintha visszakapta volna elveszett gyermekkorát. Édesanyja ekkor értette meg, hogy a legnagyobb csoda nem csupán a gyógyulás volt,
hanem az, hogy a lánya ismét ugyanaz a vidám, kíváncsi kislány lett, aki képes örülni a hétköznapi dolgoknak. Ez volt az a jövő, amelyért két éven át mindenki együtt harcolt.
