— Saslik — erősítette meg Szerjozsa, és az arca felragyogott, mintha már maga ez a szó is ünnepi hangulatba hozná.
— Szerjozsa, nagyon jól tudod, hogy a nyílt lángon készült hús rákkeltő anyagokat tartalmaz. Hányszor mondtam már el neked. Magas hőmérsékleten heterociklusos aminok, benzpirén és számos más veszélyes vegyület keletkezik. Ez nem a saját véleményem, hanem tudományosan bizonyított tény.
— Anya, ez csak egyszer lesz a nyár folyamán — próbálta enyhíteni a helyzetet Szerjozsa.
— Egy alkalom is elég ahhoz, hogy folyamatok induljanak el a szervezetben — nem engedett Antonina Vasziljevna, és a menyére nézett. — Verocska, te egyáltalán tudod, mit készítesz az embereknek? Gondoltál már a következményekre?
Vera egy pillanatra elhallgatott. Lassan lélegzett — tudatosan, fegyelmezetten, ahogy Antonina Vasziljevna a végtelen „egészséges életmód” előadásaiban tanította.
— Gondoltam — válaszolta végül nyugodt, egyenletes hangon.
— És nem sajnálod azokat az embereket, akik az asztalodnál ülnek? Különösen a gyerekeket. A gyerekeknek egyáltalán nem szabadna sült húst enniük, az emésztőrendszerük még nem teljesen fejlett.
— Antonina Vasziljevna, a gyerekek zöldséget és kenyeret esznek. A hús a felnőtteknek van — felelte Vera ugyanabban a nyugodt hangnemben.
— A felnőtteknek még inkább vigyázniuk kell az egészségükre. Szerjozsa, te mit gondolsz? — próbálta bevonni a fiát.
Szerjozsa éppen a parazsat fújta, és szándékosan úgy tett, mintha nem hallaná a beszélgetést.
Az asztalnál ülő Zina néni — nagy termetű, jószívű, mindig hangosan nevető asszony — Vera felé pillantott, és alig észrevehetően bólintott, mintha azt mondaná: „bírd ki”. Vera megértette, és tovább hallgatott.
Antonina Vasziljevna folytatta hosszú fejtegetését. Egy televíziós műsorra hivatkozott, ahol azt mondták, hogy a grillezett húst fogyasztók átlagosan rövidebb ideig élnek. Ezután Japánról beszélt, ahol szerinte egészségesebb az étrend, és több a hosszú életű ember, mert főleg halat és rizst esznek.
— Vera, értsd meg, hogy az orvostudomány komoly tudomány — folytatta. — Nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényeket, vagy csak úgy élni, ahogy kényelmes.
— Értem — válaszolta röviden Vera.
— Akkor miért készíted így?
— Mert az emberek saslikot akarnak enni — mondta Vera érzelem nélkül.
— Az emberek sok mindent akarnak. De ez még nem jelenti azt, hogy egészséges is. Én például már régóta szinte teljesen lemondtam a húsról, és teljesen más embernek érzem magam.
— Nagyon jó — válaszolta udvariasan Vera.
Zina néni köhécselt, mintha közbe akarna szólni, de nem tette. Kossztya teljesen belemerült a telefonjába, felesége, Ljudá pedig csendben töltött magának egy pohár bort, próbálva kimaradni a beszélgetésből.
Antonina Vasziljevna még sokáig beszélt az omega-3 hiányáról, a táplálkozás alapelveiről és arról, hogy ő már régóta egy speciális diétát követ, amelynek „eredményei mindenki számára nyilvánvalók”.
— Természetesen — értett egyet Vera ismét, majd nyugodtan felállt, hogy ellenőrizze a húst.
A saslik tökéletes lett. Aranybarna, kívül enyhén ropogós, belül szaftos darabok, amelyek illata azonnal betöltötte a levegőt. A hangulat hirtelen megváltozott. Még a kertben játszó gyerekek is megálltak és érdeklődve közeledtek az asztalhoz.
Szerjozsa levette a húst a rácsról, és egy nagy kerámia tálra tette. A felszálló gőz és illat egy pillanat alatt megváltoztatta a légkört.
És pontosan ekkor történt az, amire Vera később gyakran emlékezett vissza — egy kis humorral és egy kis büszkeséggel.
Antonina Vasziljevna, aki nemrég még a benzpirénről és rákkeltő anyagokról tartott előadást, elsőként nyúlt a tálhoz. Határozott, szinte diadalmas mozdulattal vette el a legnagyobb darabot.
— Hát, ha már itt vagyok — mondta kissé bűnbánó mosollyal, de valódi megbánás nélkül — megkóstolom, hogy ne bántsam meg a házigazdákat.
Vera nyugodtan nézett rá. Aztán Szerjozsára, majd a többiekre. És sietség nélkül mindkét kezével elvette a tálat, és az asztal másik végére vitte.
A hűtőből kivett egy friss zöldséges tálat — uborkát, paradicsomot, paprikát, retket — és Antonina Vasziljevna elé tette.
— Antonina Vasziljevna — mondta nyugodtan, szinte érzelem nélkül — ez nem a vendégeknek van. Ez a házigazdáknak és azoknak, akik nem félnek a „veszélyes anyagoktól”. Önnek pedig itt van a friss, egészséges étel.
Csend lett az asztalnál.
Aztán Zina hangosan felnevetett, betöltve az egész teret. Kossztya is nevetni kezdett. Ljudá lehajtotta a fejét, visszafojtva a nevetést. Szerjozsa az asztalt nézte, de a szája sarkában már ott volt egy halvány mosoly.
— Jaj, Vera! — mondta Zina nevetve — jól tetted! Már régen kellett volna.
Antonina Vasziljevna egyenesen ült. Az arca kissé kipirult, de próbálta megőrizni a méltóságát. Hosszan nézte a zöldséges tálat, majd fogta a villát.
— Én csak azt mondom, amit gondolok — mondta higgadtan és hidegen. — Lehet nem egyetérteni.
— Természetesen — válaszolta Vera. — Tessék.
És kissé előretolta a tejfölös szószt.
A saslikot hosszasan, hangosan és jókedvűen ették. Zina dicsérte a pácot és kérte a receptet. Kossztya többször is szedett. A gyerekek a végén még meg is kóstolták, majd visszaszaladtak a kertbe.
Szerjozsa „a háziasszonyra” emelte poharát, és mindenki koccintott. Vera melegséget érzett belül.
Antonina Vasziljevna csendben ette a zöldséget, tartva a komoly arckifejezését, de időnként a tekintete a saslik felé tévedt.
Vera észrevette ezt.
Nem szólt semmit. Csak vett egy apró, legpuhább darabot, és szó nélkül a menyasszonya tányérjának szélére tette.
Antonina Vasziljevna ránézett a darabra, majd Verára.
— Hát ha már odatetted… — mondta végül.
És megette.
Este hazafelé már sötétedett. A gyerekek az autó hátsó ülésén aludtak. Antonina Vasziljevna csendben volt — nem sértődötten, inkább fáradtan, mint aki hosszú napot töltött kint.
Vera az ablakon át nézte az úton elsuhanó fákat, és arra gondolt, hogy valójában semmi különös nem történt. Sem győzelem, sem vereség. Csak egy pillanat, egy apró mozdulat, egy tányér, amely a megfelelő időben elmozdult.
És valami, szinte észrevétlenül, megváltozott.
Nem tudta, meddig.
De amikor hazaértek, Antonina Vasziljevna hirtelen megszólalt:
— Verocska, jól fogadtál minket. Szép volt az asztal.
Sem „de”, sem „viszont”.
— Köszönöm — mondta Vera.
Amikor a gyerekeket lefektették, Szerjozsa teát készített a konyhában, és Vera mellé ült.
— Tudod — mondta — anya később megsúgta, hogy a saslik nagyon finom volt. Csak azt kérte, hogy ne mondjam el neked.
Vera elmosolyodott.
— Tudom.
— Honnan?
— Női megérzés… és rekeszizom.
Szerjozsa egy pillanatra nem értette, majd rájött, és ő is nevetett.
Kint sötétedett, és a levegőben még mindig ott volt a nyári füst és fű illata.
És ez a nap egy egyszerű, de emlékezetes pillanatként maradt meg.
Egy hétköznapi nap, amikor egy apró gesztus megváltoztatta az egész hangulatot.
