„Ha nem adod oda anyámnak az autót, elválunk!” – fenyegetett meg a férjem. Elé tettem egyetlen papírt, és amikor elolvasta, úgy elsápadt, mintha szellemet látott volna.
– Ezt most azonnal írd alá, és fejezzük be ezt az ostobaságot! – csattant fel Igor, miközben az asztalra dobta a telefonját.
Az órára pillantottam. Este fél tizenegy volt. A konyhában csak a függőlámpák égtek, az ablakokon túl pedig sötétség borította a kertet.
Igor idegesen dobolt az ujjaival az asztalon.
– Anyám egész nap sírt miattad! Tudod te, mit tettél vele? A saját születésnapján aláztad meg az egész család előtt!
Nem válaszoltam azonnal. Leültem vele szemben, kinyitottam a laptopomat, és elővettem egy vékony iratköteget.
– Érdekes – mondtam halkan. – Amikor az anyád három éven keresztül minden ünnepen megalázott, egyszer sem láttalak ilyen felháborodottnak.
– Már megint kezded? Egy nyomorult kendő miatt akarod tönkretenni a házasságunkat?
Ránéztem.
– Nem a kendő miatt, Igor. Hanem azért, amit az a kendő megmutatott rólatok.
Még mindig magam előtt láttam a júliusi reggelt, amikor Antonina Boriszovna az általam ajándékozott, 8400 rubeles kasmírkendőn térdelt az eperágyásban. A drága anyag sáros volt, a rojtjai elszakadtak.
Amikor megkérdeztem, miért használja térdeplőnek, csak vállat vont.
– Legalább valamire jó ez a vacak!
Akkor nem kiabáltam. Nem sírtam. Egyszerűen hazamentem, és először az életemben számolni kezdtem.
Három év alatt több mint háromszázezer rubelt költöttem Igor családjára. Ajándékokra, ünnepekre, bevásárlásokra és olyan szívességekre, amelyeket soha senki nem köszönt meg.
Fodrászként dolgoztam, napi tíz-tizenkét órát álltam a szalonban. A szombatjaim voltak a legjövedelmezőbbek, mégis kilenc hétvégét áldoztam fel arra, hogy az anyósomat a nyaralójába fuvarozzam.
Majdnem százezer rubel bevételt veszítettem.
És amikor végre vettem magamnak egy autót, Igor úgy döntött, hogy azt az édesanyjának kellene ajándékoznom.
Az ő születésnapján megmutattam a kulcsot az egész család előtt.
Antonina Boriszovna már nyújtotta érte a kezét, amikor közöltem:
– Ez az autó az enyém. A saját pénzemből vettem. És nem fogom elajándékozni.
Az anyósom sírva fakadt, Igor pedig dühében kijelentette, hogy ha nem adom oda a kocsit, elválik tőlem.
Akkor azt hitte, ezzel megijeszthet.
Csakhogy én már hetekkel korábban felkerestem egy ügyvédet.
Most pedig ott ült velem szemben, és még mindig úgy beszélt, mintha minden döntést egyedül hozhatna meg.
– Figyelj rám jól! – emelte fel a hangját. – Anyámnak szüksége van arra az autóra. Neked meg ott a munkád, járhatsz busszal is!
Lassan becsuktam a laptopot.
– Igor, szerinted mennyit keresek havonta?
A kérdés váratlanul érte.
– Mit tudom én… százötvenezer körül?
– És szerinted mennyit keresel te?
– Ennek most mi köze ide?
– Válaszolj.
– Nyolcvanezret. De ez nem számít! Egy család vagyunk!
Bólintottam.
– Pontosan. Egy család. Legalábbis én három évig ezt hittem.
Előhúztam egy füzetet.
A lapokon dátumok, összegek és megjegyzések sorakoztak.
– Emlékszel, amikor tavaly télen azt mondtad, hogy nincs pénzed a lakás rezsijére?
– Igen, és?
– Akkor én fizettem ki mindent. Később megtudtam, hogy ugyanazon a héten ötvenezer rubelt utaltál anyádnak.
Igor megmerevedett.
– Anyának gyógyszerekre kellett!
– Valóban? Mert a bankszámlakivonaton az áll, hogy abból a pénzből új televíziót vásárolt.
A férjem arca megváltozott.
– Kutakodtál a dolgaim között?
– Nem. A közös számlánk kivonatát néztem át.
Kinyitottam a következő oldalt.
– Márciusban harmincezer rubel. Áprilisban negyvenötezer. Májusban huszonötezer. Mind az anyádnak.
– Segítettem neki! Ez bűn?
– Nem, Igor. De az már probléma, hogy közben azt mondtad nekem, nincs pénzünk, és ezért nekem kell vállalnom a lakás összes költségét.
A férjem felállt.
– Elegem van ebből a számonkérésből!
– Nekem is – feleltem nyugodtan.
Aztán elővettem egy fehér papírlapot, és átnyújtottam neki.
– Tessék. Ezt olvasd el.
Igor kelletlenül elvette.
Először csak futólag pillantott rá.
Aztán közelebb húzta a lámpához.
A szeme elkerekedett.
– Ez… ez micsoda?
– Egy megállapodástervezet a válásunkhoz kapcsolódó vagyonmegosztásról.
– Milyen válásról?!
– Arról, amivel a születésnapon megfenyegettél.
– Te ezt komolyan gondolod?
– Teljesen.
A férjem idegesen lapozott tovább.
– Várj csak! Itt az áll, hogy az autó a te különvagyonod?
– A házasság előtt szerzett megtakarításaimból és a korábbi autóm eladásából vásároltam. Az ügyvédem összegyűjtötte a dokumentumokat, amelyek ezt alátámasztják. A végleges jogi rendezés természetesen még hátravan.
Igor a következő bekezdésre nézett.
– És a lakás?
– A lakás a házasságunk előtt került a tulajdonomba. Ezt pontosan tudod.
A férjem olyan erősen szorította a papírt, hogy a széle meggyűrődött.
– Tehát ki akarsz dobni engem?
– Nem. Azt szeretném, ha különköltöznénk, és a továbbiakról ügyvédek segítségével állapodnánk meg.
Hosszú csend következett.
Aztán Igor halkan megszólalt:
– És anya?
Majdnem felnevettem.
Még most is ő jutott először eszébe.
– Mi van vele?
– Hogy fog kijárni a nyaralóba?
Letettem a tollat.
– Igor, éppen a házasságunk végéről beszélünk. És téged az érdekel, hogyan jut el anyád az eperágyásához?
Nem válaszolt.
Csak nézte a papírt.
Ekkor megszólalt a telefonja.
A kijelzőn egy név világított.
Anya.
Igor azonnal felvette.
– Szia, anya…
Antonina Boriszovna olyan hangosan beszélt, hogy minden szavát hallottam.
– Na, fiam? Megjött az esze annak a nőnek? Holnap reggel hozod az autót? Beszéltem a szomszédokkal, már mindenkinek elmondtam, hogy új kocsim van!
Igor rám pillantott.
– Anya, most nem alkalmas…
– Hogyhogy nem alkalmas?! Remélem, nem hagyod, hogy az a hálátlan nő dirigáljon neked!
Ekkor felálltam, odaléptem a telefonhoz, és nyugodtan megszólaltam:
– Jó estét, Antonina Boriszovna. Az autót nem kapja meg. És holnaptól a fiának kell megoldania a közlekedését is.
A vonal túlsó végén döbbent csend támadt.
Majd az anyósom felsikoltott:
– Igor! Hallod, hogyan beszél velem?! Azonnal tedd helyre!
Igor rám nézett.
Aztán a papírra.
És először három év után nem talált szavakat.
– Anya… majd visszahívlak.
Letette.
Néhány másodpercig csak ültünk egymással szemben.
– Tudod – szólalt meg végül –, én azt hittem, hogy te mindig mellettem maradsz.
A hangja már nem volt dühös.
Inkább ijedt.
– Én is ezt hittem, Igor – feleltem. – De a melletted maradás nem jelentheti azt, hogy közben teljesen elveszítem önmagamat.
A férjem lehajtotta a fejét.
– Talán tényleg túl sokat engedtem meg anyának…
Három évig vártam erre a mondatra.
Három hosszú évig.
És most, hogy végre kimondta, már nem éreztem azt az örömöt, amelyre valaha számítottam.
Mert néha a bocsánatkérés nem azért érkezik, mert valaki megértette a fájdalmadat.
Hanem azért, mert rájött, hogy többé nem irányíthat.
– Szeretném, ha adnál még egy esélyt – mondta Igor.
Ránéztem arra a férfira, akit egykor annyira szerettem, hogy a saját boldogságomat is háttérbe szorítottam érte.
– Egy esélyt már adtam neked – válaszoltam. – Három évig tartott.
Felálltam, összeszedtem a papírjaimat, és elindultam a hálószoba felé.
Az ajtóban még visszafordultam.
– És Igor… van még valami.
Felnézett.
– Mi?
– Holnap nem viszem el anyádat a nyaralóba. És többé egyetlen szombatomat sem fogom mások kedvéért feláldozni.
Aznap éjjel először aludtam nyugodtan.
A következő hetek nem voltak könnyűek. Igor többször próbált meggyőzni, hogy kezdjük újra. Az anyósom előbb fenyegetőzött, majd sírt, végül az egész rokonságot megpróbálta ellenem fordítani.
De én már nem vitatkoztam.
Az ügyvédem intézte a szükséges lépéseket, én pedig a munkámra összpontosítottam.
Három hónappal később megnyitottam a saját fodrászszalonomat.
Az első napon, amikor az utolsó vendég is távozott, egyedül maradtam a tükör előtt.
Eszembe jutott az a nő, aki valaha félve lépett be az anyósa nappalijába, és minden ünnepen azon aggódott, vajon mivel fogják újra megalázni.
Most egy másik nő nézett vissza rám.
Fáradt voltam.
De szabad.
Aznap este egy üzenet érkezett Igortól.
„Anya azt mondja, ha most visszajössz, hajlandó megbocsátani neked.”
Sokáig néztem a kijelzőt.
Aztán egyetlen mondatot írtam:
„Mondd meg anyádnak, hogy ezúttal nincs szükségem a megbocsátására. Végre én bocsátottam meg saját magamnak, amiért olyan sokáig hagytam, hogy így bánjatok velem.”
Elküldtem az üzenetet, kikapcsoltam a telefont, és leoltottam a szalon lámpáit.
Odakint az új autóm várt.
Beültem, elindítottam a motort, és elmosolyodtam.
Mert azon az estén nemcsak egy házasságot hagytam magam mögött, hanem azt a nőt is, aki éveken át könyörgött egy kis szeretetért ott, ahol még a tiszteletet sem voltak hajlandók megadni neki.
