„Ha zongorázol – megadom neked ezt az éttermet, ha nem – kidoblak innen fillér nélkül” – mondta a tulajdonos, próbálva megalázni a szakácsnőt. De amint a lány a zongorához lépett, valami teljesen váratlan történt…
Anna egy tál forró húst vitt, amikor valaki hirtelen megragadta a csuklóját.
– Állj.
Megremegett. Ez Mark volt – az étterem tulajdonosa, akitől még a tízéves tapasztalattal rendelkező pincérek is féltek.
– Mit mondtál a zongoráról? – hunyorgott.
Anna nem értette azonnal, miről van szó.
– Én… csak azt mondtam, hogy a zongora nincs hangolva.
Mark elmosolyodott, és a lányt a terem felé fordította. Az asztaloknál körülbelül negyven ember ült – üzletemberek és feleségeik.
– Hallottátok? – szólt hangosan. – A szakácsnőnk egyben zenész is.
Valaki felnevetett.
– Biztosan konzervatóriumban tanultál? – kérdezte Mark gúnyosan.
Anna hallgatott.
– Na? Tanultál, vagy nem?
– Nem – felelte halkan.
A teremben egy pillanatra csend lett.
– Ez aztán a meglepetés – mondta Mark, majd összeütötte a tenyerét. – Emma, gyere ide.
A lányához lépett. Tökéletes frizura, a ruha többe került, mint Anna éves fizetése, hideg tekintet. Mindenki ismerte a történetét: a legjobb tanároknál tanult, drága akadémiákban, külföldi koncerteken lépett fel. Mark nem egyszer mondta, hogy „zseniálisan” játszik.
Mark átkarolta a lányát a vállánál, és Annára nézett.
– Nézd. Emma most játszik. Aztán te következel. Ha jobban játszol – megveszem neked az éttermet. A sajátodat. A te neveddel.
Ha nem – ma kidobsz innen. Fizetés nélkül.
A zongorára mutatott.
Csend lett a teremben.
Anna érezte, hogy ég a füle. Mindenki rá nézett. Nem emberként – hanem szórakozásként.
Lassanként megtörölte a kezét a kötényébe… és lépett a zongorához. Aztán valami váratlan történt…
Emma leült, rendbe tette a ruháját, és elkezdett játszani.
Ez… csodálatos volt. Tiszta. Precíz. Professzionális. A vendégek udvariasan bólintottak, valaki még tapsolt is.
Mark elégedetten mosolygott.
– Így kell csinálni – mondta. – Most te következel.
Ránézett Annára. Csend lett a teremben.
Anna lassan a zongorához lépett. Leült. Már az első hangoktól kezdve valami megváltozott a teremben.Ez nem volt csak zene. Úgy játszott, mintha minden billentyűben élt volna. Nem hivalkodott, nem színészkedett – mégis elállt néhányak lélegzete.
Amikor befejezte, pár másodpercig senki nem tapsolt.
– Nem… – Mark megrázta a fejét. – Ez nem lehetséges. Talán csak ezt a dallamot tudod. Játssz másikat.
Anna bólintott. Újra kezdte. A legnehezebb kompozíciót. Jegyzet nélkül. Sehová sem nézve. Csak emlékezetből.
Most már senki sem kételkedett.
Amikor az utolsó hang is elcsendesedett, a terem tapsviharban tört ki.
Mark úgy nézett rá, mintha először látná.
– Hol… hol tanultad ezt? – kérdezte.Anna felállt.
– A nagymamám tanított – mondta nyugodtan. – Ő zongorista volt.
Újra csend lett a teremben.
Mark lassan felsóhajtott, majd elmosolyodott – ezúttal gúny nélkül.
– Be kell tartani a szót – mondta. – Az étterem a tiéd lesz.
Anna csendesen bólintott.
