Az évekig tartó vágyakozás után Emily álma végre valóra vált: világra hozta gyönyörű hármasikreit. Ám alig egy nappal később a férje elhagyta őket, azt állítva, hogy a babák meg vannak átkozva.
Ahogy lenéztem a három kislányomra, a szívem megtelt boldogsággal. Sophie, Lily és Grace tökéletesek voltak, mindegyikük egy-egy csoda. Olyan régóta vártam rájuk – évek óta reménykedtem, vártam és imádkoztam értük.
Most pedig ott voltak előttem, békésen aludva a kis ágyacskájukban. Egy könnycseppet töröltem le az arcomról, elárasztott az érzés, mennyire mélyen szeretem őket már most.
Ekkor felnéztem, és megláttam Jacket. Épp most ért vissza a bevásárlásból, de valami nem stimmelt. Sápadt volt, a tekintete nem találkozott az enyémmel, és nem jött közelebb. Csak ott állt az ajtóban, mintha nem is tudná, be akar-e jönni.
– Jack? – szólítottam meg halkan, és megveregettem az ágy melletti széket. – Gyere, ülj le mellém. Nézd meg őket – itt vannak. Sikerült.
– Igen… gyönyörűek – motyogta Jack, alig pillantva a lányokra. Egy kicsit közelebb lépett, de még mindig kerülte a szemkontaktust.
– Jack – mondtam, miközben a hangom megremegett –, mi történt? Megijesztesz.
Mély levegőt vett, majd kibökte: – Emily, azt hiszem… nem tarthatjuk meg őket.
Mintha kicsúszott volna alólam a talaj. – Mi? – suttogtam rekedten. – Jack, miről beszélsz? Ők a mi lányaink!
Összerezzent, és elfordította a tekintetét, mintha nem bírná látni az arcomat. – Az anyám… elment egy jósnőhöz – mondta alig hallhatóan.
Pislogtam, nem hittem a fülemnek. – Egy jósnőhöz? Jack, ez most komoly? – Azt mondta… azt mondta, ezek a babák… a lányaink… – Megállt, és a hangja megingott. – Hogy csak balszerencsét hoznak. Hogy tönkreteszik az életem, és miattuk fogok meghalni.
Ziháltam, és döbbenten bámultam rá, próbáltam felfogni, amit mondott. – Jack, ez őrültség. Ők csak csecsemők!
Lefelé nézett, az arcán tiszta félelem ült. – Az anyám esküszik arra a jósnőre. Már korábban is igaza volt, és most… még sosem volt ennyire biztos semmiben.
Éreztem, hogy a düh forrón és élesen tör fel bennem. – Tehát egy nevetséges jóslat miatt el akarod hagyni őket? Csak itt hagynád őket?
Jack megremegett, és bűntudattal nézett rám. – Ha te hazaviszed őket… rendben – suttogta. – De én nem leszek ott. Sajnálom, Emily.
Meredten néztem rá, próbáltam felfogni a szavait, de csak a döbbenetet éreztem. – Komolyan gondolod ezt? – a hangom elcsuklott. – Elhagyod a lányaidat egy történet miatt, amit az anyád hallott?
Nem szólt egy szót sem. Csak lefelé nézett, a vállai meggörnyedtek.
Mélységesen remegő lélegzetet vettem, hogy összeszedjem magam. – Ha kimész azon az ajtón, Jack – suttogtam –, ne gyere vissza. Nem engedem, hogy ezt tedd a lányainkkal.
Jack rám nézett utoljára, az arca tele volt vívódással, de aztán megfordult, és az ajtó felé indult. – Sajnálom, Em – mondta halkan, majd kilépett, és a léptei visszhangot vertek a folyosón.
Ott ültem, az üres ajtót bámulva, a szívem hevesen vert, és a fejem zúgott. Egy nővér lépett be, meglátta az arcomat, és együttérzőn megérintette a vállam, néma vigaszt nyújtva, miközben összeszedtem a dolgaimat.
Lenéztem a babáimra, a könnyeimtől elmosódott látással. – Ne aggódjatok, lányok – suttogtam, és megsimogattam mindhárom pici fejecskét. – Itt vagyok. Mindig itt leszek.
Ahogy magamhoz öleltem őket, egyszerre éreztem rettegést és elszántságot. Fogalmam sem volt, hogyan fogom egyedül megoldani, de egy dologban biztos voltam: soha nem hagyom el a lányaimat Soha.„Ez az asszony” – suttogtam, miközben a hangom remegett a haragtól – „szétzúzta a családomat a saját önző okai miatt.”
Beth együttérzőn a vállamra tette a kezét. „Nagyon sajnálom, Emily. Nem hiszem, hogy számított arra, hogy Jack így elhagy majd, de… úgy éreztem, tudnod kell az igazságot.”
Aznap éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Egy részem szembesíteni akarta az anyósomat, hogy érezze át, mit tett. Egy másik részem viszont azt akarta, hogy Jacket érjem el, mondjam el neki az igazságot, és reméljem, hogy visszatér.
Másnap reggel felhívtam Jacket. A kezeim remegtek, miközben tárcsáztam. Minden egyes csörgés végtelennek tűnt. Végül felvette.
– Jack, én vagyok – kezdtem, a hangom remegett. – Beszélnünk kell.
Felsóhajtott. – Emily, nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
– Csak hallgass meg – kérleltem, miközben próbáltam megőrizni a hangom nyugalmát. – Nem volt jósnő, Jack. Az anyád találta ki az egészet.
Hosszú csend következett. Végül megszólalt, a hangja nyugodt, de elutasító volt. – Emily, ezt nem hiszem el. Az anyám nem találna ki valami ennyire komoly dolgot.
– De megtette, Jack – mondtam, a dühöm lassan felszínre tört. – Ő maga vallotta be Carolnak. Beth hallotta. Hazudott neked, mert félt, hogy elveszít téged.
Felhorkantott, élesen és bántóan. – Nézd, Em, az a jósnő korábban már megmondott dolgokat, amik igazak lettek. Nem ismered az anyámat úgy, ahogy én. Ő nem hazudna ilyen fontos dologban.
Éreztem, hogy a szívem nehezedik, de erőltettem magam, hogy folytassam. – Jack, kérlek, gondold át. Miért hazudnék neked? Ez a te családod, a te lányaid. Hogy hagyhatod őket cserben egy ilyen ostobaság miatt?
Nem válaszolt, és végül egy sóhajt hallottam a vonal másik végéről. – Sajnálom, Emily. Nem tudom ezt csinálni.
A vonal megszakadt. Meredten néztem a telefont, és rájöttem, hogy döntött. Ő már nem része az életünknek.
Az elkövetkező hetekben próbáltam alkalmazkodni az egyedülálló anyasághoz. Minden nap egy küzdelem volt – etetések, pelenkázások és a gyász, amit az elvesztett közös élet miatt éreztem.
De lassan minden megváltozott. Barátok és családtagok léptek közbe, ételt hoztak, vigyáztak a babákra, hogy én pihenhessek. És mindeközben a Sophie, Lily és Grace iránti szeretetem csak nőtt. Minden mosolyuk, minden kis gügyögésük, ahogy apró kezeik az ujjam köré fonódtak, olyan boldogsággal töltött el, ami szinte elfeledtette Jack hiányát.
Néhány héttel később kopogtattak az ajtómon. Amikor kinyitottam, Jack anyja állt ott. Az arca sápadt volt, a szeme tele megbánással.
– Emily – kezdte remegő hangon –, én… nem akartam, hogy ez legyen a vége.
Keresztbe fontam a karomat, és próbáltam megőrizni a hidegvéremet. – Hazudtál neki. Elhitetted vele, hogy a saját gyermekei átkot hoznak rá.
A szemébe könnyek gyűltek, és bólintott. – Féltem, Emily. Azt hittem… azt hittem, el fog felejteni engem, ha már téged és a lányokat választotta. Soha nem gondoltam volna, hogy tényleg elhagy.
Éreztem, ahogy a haragom enyhül, de csak egy kicsit. – A te félelmed tönkretette a családomat.
Lesütötte a szemét, az arca eltorzult a fájdalomtól. – Tudom. És annyira, de annyira sajnálom.
Egy pillanatig csak néztem rá, de a gondolataim már a lányaim körül jártak, akik a szomszéd szobában aludtak. – Nincs több mondanivalóm neked.
Elment, én pedig becsuktam az ajtót, és furcsa keveréke a megkönnyebbülésnek és a szomorúságnak kerített hatalmába.
Egy évvel később Jack jelent meg az ajtóm előtt. A férfi, akit valaha szerettem, most csak árnyéka volt önmagának. Könyörgött, azt mondta, végre belátta, hogy hibázott, és vissza akar térni, hogy újra család lehessünk.
De én már bölcsebb voltam. Egyenesen a szemébe néztem, és megráztam a fejem. – Nekem már van családom, Jack. Nem voltál itt, amikor szükségünk volt rád. Most már nincs szükségünk rád.
Ahogy becsuktam az ajtót, éreztem, hogy egy teher száll le rólam. Hiszen nem én vagy a lányaim tették tönkre az életét. Ezt ő tette magának.
