„Takarodjon innen, asszony! Az én századomban nincs helye a magához hasonlóknak!” – förmedt rá a kapitány a fiatal nőre, de ő még csak sejteni sem tudta, kivel áll szemben. 😱😱
A laktanya levegője olyan volt, mintha a falak is izzadsággal lélegeznének. A dohos nedvesség, az olcsó dohányfüst és az elhasznált testek szaga keveredett egymással.
A rozsdás vaságyak minden mozdulatra jajongtak, a por vastag rétege ellepte a padlót, mintha maga az idő is megállt volna itt.
A katonák némán ültek a sarkokban, a szemükben elfojtott fény, a testtartásukban reménytelenség. Olyanok voltak, mint elfeledett árnyékok – emberek, akiket a világ egyszerűen kihúzott a saját emlékezetéből.
Amikor Anna belépett, valami felrobbant benne. Szíve gyorsabban vert, mint egy dobszóló a csata előtti csendben. Ő hősöket várt látni – a haza büszke fiait, akik acélkemény tekintettel néznek szembe a veszéllyel.
Ehelyett megtört, elhanyagolt férfiakat látott, akik már nem a hazáért, hanem pusztán a túlélésért küzdöttek.
Anna nem habozott. Határozott léptekkel odament a kapitányhoz, aki épp közönyösen vizsgálta a kezében lévő iratokat.
– Miért élnek a katonái úgy, mintha állatok lennének? – kérdezte élesen. – Hol vannak az egyenruhák, az ellátmány, a rendes étel? Miért bűzlik a laktanya, mint egy elhagyott disznóól?
A kapitány lassan felnézett, és mikor meglátta a fiatal nőt, gúnyos mosoly húzódott az arcára.
– És maga kicsoda, hogy így kérdőre vonjon? Nem fél, hogy kirúgják ezért a hangnemért?
Anna halkan, de hajlíthatatlan tekintettel válaszolt:
– Nem félek, kapitány. De elegem van abból, hogy rongyokban kell járnunk, és azt kell ennünk, amit a disznók is megvetnének. Mi nem koldusok vagyunk – katonák. És katonák nem kúsznak a sárban, hanem szolgálnak.
A kapitány szeme megvillant, és hirtelen előrelépett. Megragadta Anna gallérját, s dühösen az arcába üvöltött:
– Takarodjon innen, asszony! Az én századomban nincs helye a magához hasonlóknak!
De ekkor még nem sejtette, hogy a nő nem egy közkatona volt. Nem is egyszerű látogató. Hanem valaki, akitől az egész laktanya sorsa megváltozik…
Anna lassan kihúzta magát, tekintete jéghidegen fúródott a férfi szemébe.
– Téved, kapitány. Pontosan magáért jöttem.
A férfi megdermedt.
– Mit… mit beszél? Kicsoda maga?
Anna egy mozdulattal elővette az igazolványát, és az orra alá tartotta.
– Belügyi hadnagy vagyok. Az ön nevén hevernek a jelentések, a panaszok, a bizonyítékok. A katonái éheznek, mert a nekik szánt pénz a maga zsebében köt ki. Lopott, árult, hazudott.
– Ez rágalom… nincs bizonyítéka… – dadogta a kapitány, de a hangja megremegett, mint az ablaküveg a viharban.
– Dehogynem. – Anna hangja pengeélesen hasított a levegőbe. – Minden megvan: dokumentumok, tanúk, bankszámlák. Maga többé nem kapitány.
Ekkor hirtelen letépte a férfi válláról a rangjelzéseket, s a fémdarabok halk csörrenéssel hullottak a földre – mintha a hatalma omlott volna össze abban a pillanatban.
Két katonai rendőr lépett be az ajtón, hideg, kimért mozdulatokkal. A kapitány próbált ellenállni, de bilincs kattant a csuklóján, és többé nem volt úr a saját világában.
A sarokban ülő katonák mozdulatlanul nézték a jelenetet. Aztán lassan, szinte félénken, felcsillant a szemükben valami. Talán remény. Talán hit. Talán annak felismerése, hogy még van igazság.
Anna körbepillantott, majd szilárd hangon szólt:
– Mostantól új rend lesz. Itt többé nem a félelem uralkodik, hanem a tisztesség. Ez a hely nem a gyávaság, hanem a bátorság otthona lesz.
A katonák némán figyelték, ahogy a nő elindul az ajtó felé. És amikor becsukódott mögötte az ajtó, a laktanya levegője mintha megtisztult volna – a remény első, halk leheleteként.
