Nem vagyok az a fajta ember, aki online teregeti ki a családi ügyeket. Tényleg nem.De amit idén húsvétkor Carter családjával átéltem, az annyira mesébe illő – vagy inkább rémálomba –, hogy egyszerűen muszáj megosztanom. Nem bosszúból, nem dühből… pusztán a kielégítő igazságtétel öröméért.
Emma vagyok, 35 éves, egy közepes cég marketingigazgatója. Három éve vagyok házas Carterrel, aki minden tekintetben álomférj.
Törődő, vicces, intelligens, és a mosogatógép bepakolását is művészi szinten űzi. Ha csak mi ketten lennénk, az élet tényleg idilli lenne.
Csakhogy Carter családja olyan, mint egy jól öltözött hurrikán – szép kívülről, de ha közelebb mész, letarol mindent.Az anyja, Patricia, és a három nővér – Sophia, Melissa és Hailey – soha nem fogadtak be igazán. Kedvesek tudnak lenni… de csak ha az nekik kényelmes.
A bókjaik mögé mindig elbújik egy kis tüske, a gesztusaik pedig feltételezésekkel és elvárásokkal terheltek. Ők azok, akik úgy hiszik, hogy a világ természetes rendje szerint nekik jár minden.
Egy szombat délután, alig három héttel húsvét előtt, Melissa bejelentette, hogy mivel Carterrel még nincs gyerekünk, logikus, hogy én szervezzem meg a húsvéti tojásvadászatot.
De nem ám a klasszikus kertbe rejtett csokitojásos verziót. Nem. Komplett eseményt vártak: nyomozós játékot, kosztümöket, egy nyuszijelmezes kabalafigurát – és mindezt a saját pénzemen.
Aztán Patricia létrehozott egy új családi csoportbeszélgetést, amiből Carter – természetesen – kimaradt.Ebben kedves hangnemben javasolta, hogy ha már úgyis ennyit segítek, akkor vállaljam el a húsvéti vacsora elkészítését is.
Kiemelte, hogy Carter igazán megérdemel egy olyan feleséget, aki képes rendesen vendégséget rendezni.
A többiek azonnal elkezdték sorolni a kívánságaikat: sonka, krumplipüré, rakott zöldbab, töltött tojás, friss zsemle, kétféle pite, és természetesen „valami könnyedebb azoknak, akik figyelnek az alakjukra”.
Egy szó sem esett arról, hogy ki mit hoz. Minden rám maradt.Carter dühösen ajánlotta, hogy beszél a családjával, de én csak annyit mondtam: ne aggódjon. Kezelem.
Húsvét vasárnap tökéletes tavaszi időt hozott. Hajnalban keltem, megfőztem az ünnepi menüt, elrejtettem a tojásokat, és közben folyamatosan azon mosolyogtam, hogy milyen jól fog elsülni a tervem.
Amint megérkezett a vendégsereg – Patricia, a nővérek, a férjeik és a gyerekek – rögtön birtokba vették a házat. A gyerekek lerombolták a nappalit, míg a felnőttek jóízűen ették a vacsorát, és közben kritizálták azt.
„A sonka száraz.”
„A krumpli több vajjal lenne jobb.”
„Ez nem is igazi mártásos edény.”Carter már meg akart szólalni, de csak finoman megráztam a fejem. Még nem volt itt az ideje.
A vacsora után kényelmesen elhelyezkedtek a kanapén, borospohárral a kézben. Senki nem ajánlott fel segítséget.
A nővérek úgy viselkedtek, mintha személyzetet béreltek volna fel, nem pedig a sógornőjük otthonában vendégeskednének.„Emma, a konyha magától nem takarítja el magát” – jegyezte meg Sophia.
„Most már minden rád vár, drágám” – tette hozzá Patricia. „Ideje bizonyítani, hogy igazi feleség vagy.”Ahelyett, hogy elvesztettem volna a türelmem, vidáman összecsaptam a kezeimet.
„Természetesen!” – mosolyogtam édesen. „Mindent megoldok!”Ezután a gyerekekhez fordultam.
„Ki van készen egy különleges meglepetésre? Egy extra húsvéti tojásvadászatra?”
„De hát már volt ma reggel” – jegyezte meg Patricia.
„Az csak bemelegítés volt” – feleltem. „Most jön az Aranytojás Kihívás.”
A gyerekek ujjongtak. Elmagyaráztam, hogy elrejtettem egy fényes, aranyszínű tojást, benne egy titkos üzenettel – egy díjjal, ami jobb, mint bármilyen cukorka.
A gyerekek eszeveszetten rohantak ki a kertbe. A felnőttek pedig hátradőltek, boldogan, hogy végre csönd van.Tizenöt perc múlva Lily, Sophia kislánya megtalálta az aranytojást, és a kezembe nyomta az üzenetet, hogy olvassam fel.
„Gratulálok! A fődíj: a te családod nyerte el a húsvéti nagytakarítást!”Három másodperc tökéletes csend következett. Aztán elszabadult a pokol.
„Ez most vicc, ugye?”
„Ez nem igazi díj!”
„A gyerekem takarítson?!”Én csak mosolyogtam.
„Ez volt az üzenet. És ti mindig mondjátok, hogy a családi hagyományok fontosak.”
A gyerekek örömmel skandálták: „Takarítás! Takarítás!”, Lily pedig büszkén mondta az anyjának: „Mi nyertünk! Akkor most takarítani kell!”
A nők kínosan feszengtek, de nem volt menekvés. Carter is csak annyit mondott: „Szerintem ez zseniális.”
Végül gumikesztyűt adtam Patriciáéknak. Egy órán belül a mosogatóban már csörgött az edény, törlőkendők suhantak a pulton, és a padló is tisztább volt, mint valaha.
Én pedig ott ültem a teraszon, mimózát kortyolgatva, lábamat felpolcolva, és néztem, ahogy Patricia és a „tökéletes nővérek” dolgoznak. Talán először az életükben.
Ahogy Patricia rám pillantott a végén, a tekintetében valami új csillant meg. Nem harag. Inkább… tisztelet. Vagy legalább annak árnyéka.
Van egy olyan érzésem, hogy jövő húsvétra már hozni fognak ételt. És takarítószert is.
