– Tudom, hogy meglopsz – mondta Hugo, a főnök, száraz, vádló hangon. – Túl sokszor jársz be az öltözőbe munka közben. Gyere ide. Add ide a táskád.Alina megtorpant. Szeme kitágult, lélegzete elakadt. Egyetlen lépést hátrált, mint akit sarokba szorítottak.
– Csak az ebédem és egy váltás ruha van benne… – suttogta halkan.De Hugo nem várt tovább. Határozott mozdulattal kitépte a táskát a kezéből. Meglepetten érezte meg, mennyire nehéz. A levegő megfagyott körülöttük, mintha az idő is megállt volna egy pillanatra.
A vendégek és a személyzet lassan odagyűltek. Feszültség vibrált a levegőben, mintha mindenki ösztönösen megérezte volna, hogy valami különös történik. Hugo a táskát egy közeli asztalra tette, és kinyitotta.
Kihúzott belőle egy puha, színes takarót.
– Ez meg… mi az ördög?! – kiáltott fel döbbenten.
Hugo nem volt épp közkedvelt figura. Az ötvenes évei derekán járó, tehetős özvegy férfi több étterem tulajdonosa volt.Saját magáról a legjobb véleménnyel volt: úgy hitte, még mindig lehengerlő, noha a haja ritkult, és pocakot is eresztett.
A fiatal nőket gyakran illette „kedves bókokkal”, amelyek inkább voltak kínosak, mint hízelgőek.Nem volt durva, de mindig kereste az alkalmat, hogy „úriemberként” viselkedjen – legalábbis ő így nevezte.
Alina egy 22 éves, törékeny, de elszánt fiatal nő volt, aki néhány hete kezdett mosogatóként dolgozni az étteremben.A sorsa kegyetlen fordulatot vett: párja, Elias, balesetben hunyt el, miközben ő már állapotos volt.
Egyedül maradt, rokonok nélkül, egy kisbabával a karjában, és kétségbeesetten kapaszkodott az első munkalehetőségbe, amit talált.Egy napon észrevette az „Alkalmazunk!” feliratot az étterem ablakán. Habozás nélkül lépett be, és könyörgött, hogy adjanak neki munkát.
Hugo, akit megbabonázott a lány szelíd tekintete és csendes mosolya, felvette – részben érdeklődésből, részben szánalomból.Nem telt el sok idő, és a többi dolgozó figyelmeztette:
– Vigyázz Hugóval. Udvarias, de csak a látszat kedvéért. Már több kolléganőt is próbált elcsábítani…
– Én csak dolgozni akarok – válaszolta Alina halkan, de határozottan.
Egy este Hugo egy rózsával a kezében állta útját a kijáratnál.
– Tudod, miért választottalak ki a jelentkezők közül? – kérdezte sunyi félmosollyal.
– Nem, uram. Sietnem kell…
– Ne hívj így. Szólíts csak Hugónak. Elvinnélek egy hétvégére. Minden fizetve. Wellness, luxus, ajándékok… mit szólsz?
Alina elnémult. A rózsa hervadtnak tűnt a kezében. Végül kimért hangon felelt:
– Köszönöm, de engem csak a munkám érdekel.
Hugo arcán megfeszült egy izom. A visszautasítás nemcsak meglepte – mélyen megsértette. Megforrt benne a sértett hiúság.
– Csak egy mosogatólány… És elutasít engem? Meg fogja bánni.Hugo azóta figyelte. Gyanús volt neki, hogy Alina mindig nagy táskával jött dolgozni, és gyakran eltűnt néhány percre az öltözőben.
Egyik délután, amikor az étterem zsúfolásig megtelt vendégekkel, Alina odament hozzá:
– Korábban mennék el, van elintéznivalóm…
Hugo keresztbe fonta a karját. Hangja gúnyosra váltott.
– Tényleg? Mit cipelsz ebben a táskában minden nap? Bort? Ételt? Lopott dolgokat?
Az étteremben hirtelen csend lett. Minden tekintet Alinára szegeződött. A lány sápadtan állt, hangja remegett:
– Csak az ebédem van benne… meg néhány ruha…
Hugo nem hitt neki. Megragadta a táskát, és feltépte a cipzárt.A takaró alól egy apró, álmos arc kandikált ki. Egy kb. hat hónapos kisbaba. Lassan kinyitotta a szemét, majd gügyögve motyogta: „Ma… ma…”
A döbbenet súlya alatt mindenki elnémult. Alina szipogva szólalt meg:
– Egyedül vagyok. Nincs, aki vigyázzon rá. Bölcsődébe nem tudom beíratni.
Kénytelen vagyok hozni magammal… titokban. Csak enni adok neki a szünetekben. Nem loptam… soha. Csak dolgozni szeretnék, hogy eltarthassam őt.Hugo arca megváltozott. A harag eltűnt. Eszébe jutott saját gyermeke – és felesége –, akiket évekkel ezelőtt egy autóbalesetben veszített el.
A fájdalom, amit éveken át eltemetett, most újra feltört benne.Elcsukló hangon szólt:
– Bocsáss meg… Nem láttam tisztán. Én is elveszítettem a családom… A fájdalmat a munkába és a pénzbe fojtottam. De nem volt jogom így bánni veled.
Alina szeme megtelt könnyel. Csendben bólintott.
– Csak azt kérem, hogy ne ítéljenek el anélkül, hogy ismernének.
Hugo visszaadta a táskát. Hangja most lágy volt, szinte bűnbánó.
– Egy hónap fizetett szabadságot kapsz. És amikor visszajössz, magasabb fizetéssel fogunk fogadni, hogy könnyebben elhelyezhesd a kicsit. Itt a helyed.
Alina meghajolt, hálásan megköszönte, és csendben távozott, karjában a gyermekével.Attól a naptól kezdve Hugo már nem volt ugyanaz az ember.Megszelídült. Elhagyta a kéretlen bókokat, és igyekezett valóban jelen lenni – nemcsak főnökként, hanem emberként is.
Talán még mindig nem volt tökéletes, de valami mélyen megváltozott benne.A szerelem? Még nem találta meg újra.De most először hitte el: talán még méltó lehet rá.
