Péter két napja ki sem mozdult a kórházból. Úgy járkált fel-alá az intenzív osztály folyosóján, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Az orvosok nem ígértek semmit. Anna mély kómában feküdt. Katalin már csak egy lezárt koporsó volt, Andrást pedig pár nap múlva temetik.
A káosz közepette valaki hiányzott. Grom. Amióta Annát elvitték a mentők, a kutya mozdulatlanul feküdt a kapu mellett. Nem evett, nem ivott, csak nézte az utcát, és üvöltött álmában.
A temetés reggelén Péter pár órára hazament. Ahogy kinyitotta a kaput, Grom hirtelen felpattant és rárontott. De nem támadólag – kétségbeesetten. Fogta a nadrágját, rángatta kifelé, ugatott, vinnyogott. Valamit mondani akart.
— Mi van, fiú? Mit akarsz?
És akkor Péter megértette. Beültette Gromot az autóba, és a kórházhoz hajtott. A portás próbálta feltartóztatni, de Péter elszánt volt. Felmentek az emeletre. Az intenzív osztály ajtaja előtt Grom leült. Nem rontott be – csak nyöszörögni kezdett, aztán hosszú, elnyújtott vonyítással tört meg a csendet.
Ekkor egy nővér lépett ki a szobából, elsápadva:
— Valami történt… a lány… megmozdult az ujja… kinyitotta a szemét… egy pillanatra.
— Bemehet? Csak ő – mutatott Péter a kutyára.
Az orvosok hallgattak, majd bólintottak. Az ajtó kinyílt. Grom nesztelenül lépett be, mintha tudta volna, hogy most szent helyen jár. Anna ágya mellé ment, fejét a lány kezére hajtotta… és halkan, remegve nyüszíteni kezdett.
Anna szemei lassan felnyíltak. Ajkai alig hallhatóan formálták:
— Grom…
Péter zokogásban tört ki. A nővér a szája elé kapta a kezét.A következő napokban Anna egyre jobban lett. A balesetre nem emlékezett, de első kérdése az volt:
— A nővérem… ő… jobb volt nálam, ugye?
— Mindketten a mi fényünk voltatok – suttogta Péter, simogatva a haját.
Az idő telt. Anna felépült, de a lelke soha nem gyógyult meg teljesen. Mégis – minden reggel, amikor Grommal kisétált a kertbe, ezt gondolta:
„Élek… kettőnkért.”
És esténként, amikor a csillagok megjelentek az égen, egy margarétacsokorral leült Katalin sírjához és suttogta:
— Köszönöm, hogy engem hagytál itt.
Grom pedig, némán és hűségesen, mellé ült… és őrizte Annát. Mint mindig.
