Évek peregtek le az életemből, miközben valamilyen különös elszigeteltségben éltem. A gyermekeim úgy néztek rám, mintha idegen lennék számukra — mintha két külön világ szülöttei lennénk.
A válásom egy korszak végét jelentette — nem csupán a házasságom végét, hanem az anyai kapcsolatomét is.A gyermekeim az apjuk mellé álltak, egy befolyásos, köztiszteletben álló férfi mellé, akivel maradni nyilvánvalóan előnyösebb volt. Én pedig? Magamra maradtam — elhagyott feleségként, elfeledett anyaként.
Rövid időn belül a gyermekeim teljesen megfeledkeztek rólam. Csak ismerősökön keresztül hallottam róluk — láttam, hogyan élik életüket az apjuk és az új, fiatal felesége oldalán.
Utazások, luxuséttermek, nagy tervek…Én eközben a csöndes, üres lakásomban éltem, és minden új hír, amit róluk kaptam, olyan volt, mint egy tőr, ami újra meg újra belém szúródik.Egy nap aztán ráeszméltem: ideje magamért élni. Külföldre mentem dolgozni, és először éreztem újra azt, amit már rég nem — a szabadság ízét.
Megkerestem annyit, hogy teljesen új alapokra helyezhessem az életemet. Hazatérve felújítottam a lakásomat, vettem új bútorokat, korszerű gépeket, és még félre is tudtam tenni az öregkoromra.
Közben a gyermekeim saját családot alapítottak. Hírből tudtam: fényűző esküvők, gyerekek, nagy ünneplések.Aztán egy váratlan hír megrázta a múltat — volt férjem szívroham következtében elhunyt. A teljes vagyonát fiatal feleségére hagyta.
A gyermekeim ott maradtak semmi nélkül. Fájdalmuk lassan nosztalgiává szelídült — felidézték, hogy valaha volt egy anyjuk is.Látogatgatni kezdtek. Kis ajándékokkal jöttek, érdeklődtek a hogylétem felől. Én mosolyogva fogadtam őket, de belül pontosan tudtam: minden látogatás mögött rejtett szándék lapul.
Most, 72 évesen, jó egészségnek örvendek, tele vagyok élettel és megelégedéssel.Nemrég azonban a lányom finoman elkezdte feszegetni a végrendelet kérdését — mintha csak «jó tanácsot» adna, de valójában már osztogatni kezdte, amit még el sem veszített.
Az öregségemmel mintha eszükbe jutott volna, hogy létezik az anyjuk is — de amit elfelejtettek, azt én nem felejtem soha.Pár hete meglátogatott az unokám, aki alig egy éve ment férjhez.
– Nagymama, nem unalmas itt neked egyedül? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.
– Nem, nagyon jól érzem magam – válaszoltam nyugodtan.
– Csak hát ez a lakás olyan nagy – folytatta. – Biztos nehéz takarítani. Talán mi, a férjemmel, ideköltözhetnénk. Neked könnyebb lenne, nekünk meg kényelmesebb – nem kéne albérletre költenünk.Mosolyogtam. A szándékaik átlátszóbbak voltak, mint a kristály.
– Ki mondta, hogy nem kellene bérleti díjat fizetni? – kérdeztem higgadtan. – Adok nektek kedvezményt.Az unokám zavarba jött. Láthatóan arra számított, hogy kitárom az ajtót, és azt mondom: „Vigyétek, mindenetek lehet, örülök, hogy adhattam.” De én másképp terveztem.
Néhány évvel ezelőtt már megírtam a végrendeletemet. Egyértelműen le van benne írva: a lakásomat halálom után eladják, és a befolyt összeget egy beteg gyermekeket támogató alapítványnak utalják.Amikor a lányom erről tudomást szerzett, dühkitörésben hívott fel.
Üvöltött a telefonba, hogy igazságtalan vagyok, és elrabolom az unokáim jövőjét. Nemsokára a fiam is megjelent, hirtelen szívesen gondoskodott volna rólam. De ez a hirtelen támadt „szeretet” nem hatott meg.
