Szívem szakad meg a fájdalomtól és a szégyentől, amit a saját fiam miatt érzek. Öt évvel ezelőtt Zoltán, a fiam, tönkretette a családját, elárulva a feleségét, aki éppen az újszülött ikreikről gondoskodott. Míg Éva, a volt menyem, éjszakákon át virrasztott a kisbabák mellett, ő titokban egy másik nővel kezdett új életet.
Én, Magdolna, Debrecenben élek, és máig nem tudom feldolgozni a tettét. Az új nő, Tündér, számomra a megtört boldogság szimbóluma, és nem vagyok hajlandó elfogadni őt. A fiam idegenné vált, és nem tudom, hogy valaha is meg tudom-e neki bocsátani.
Öt éve Zoltán elvált Évától. Az ikreik akkor még csak pár hónaposak voltak. Később megtudtam, hogy megcsalta a feleségét, miközben ő kimerülten áldozta minden idejét a gyerekekre.
A szeretője, a fiatal és elszánt Tündér, ultimátumot adott: válás vagy ő elmegy. És Zoltán őt választotta. Éva egyedül maradt két csecsemővel, és én nem bírtam nézni a szenvedését. A lelkem megszakadt, hogy a saját fiam képes volt ilyen aljasságra – otthagyni a családját egy új szenvedélyért. Hogyan lehet a saját boldogságát más könnyeire építeni?
Rögtön megmondtam Zoltánnak, hogy soha nem fogadom el Tündért. Tévedett, ha azt hitte, hogy beletörődöm az árulásába. De a fiú nem hallgatott rám. Egy év múlva megkérte Tündér kezét, majd összeházasodtak. Nem mentem az esküvőjükre – szégyelltem őt. Anyaként nem nézhettem végig, ahogy tönkreteszi mindazt, ami értékes volt a családunkban.
Most Zoltán és Tündér egy albérletben élnek a város közepén, és a saját gyereküket nevelik. Tudom, hogy ez az unokám, de mindig, ha rájuk gondolok, szorongást érzek. Az igazi unokáim, az ikrek, Évával élnek, és őket szeretem teljes szívemből. Értük bármire képes vagyok.
Zoltánnal alig beszélünk. Meghívtam őt szilveszterre, remélve, hogy egyedül jön, de visszautasította, mondván, hogy Tündér nélkül nem érkezik. Én viszont nem akarom látni őt – most sem, soha. Eközben Éva örömmel fogadta a meghívásomat. Nagyon jól kijövünk, és számomra már olyan, mint a lányom.
Szilveszterkor meghitt családi körben ünnepeltünk: a gyerekek énekeltek, Éva pedig segített nekem az ünnepi vacsora elkészítésében. Ránéztem, és láttam, mennyit szenvedett. Teljesen a gyerekeknek szentelte magát, elfeledkezvén a saját vágyairól. Az élete végtelen törődés az ikrekkel, és ez annyira fáj nekem.
Éva nem néz más férfiak felé, nem tudja elengedni a múltat. Többször próbáltam erről beszélni vele, de még mindig gyötri az árulás. Így élünk most: támogatjuk egymást, én segítek neki a gyerekekkel, ő pedig a második anyukámnak hív. Ez melegséggel tölt el, de nem csillapítja a fájdalmat. A fiam még fel se hívott az ünnepek alatt.
Kérdezem magamban: valaha meg fogja-e érteni, mekkora kárt okozott? Tudok-e valaha megbocsátani neki, hogy széttörte a családot és apátlanul hagyta a gyerekeit? Az élet sosem lesz már olyan, mint volt, de hálás vagyok Éváért és az unokákért – ők adják az erőt, hogy tovább éljek, a keserűség és a csalódás ellenére.
