A férjem egyszer azt mondta, nélkülem is megállja a helyét, de én nélküle nem. Nos, meglátjuk, ki mit bír.Nyolc év házasság után – én, Boglárka – végre levettem a vállamról azokat a sztereotípiákat, amiket anyám, nagymamám és anyósom évszázadok óta a fejembe vertek.
Állandóan azt hajtogatták, hogy a jó feleség mindent megtesz: dolgozik, neveli a gyerekeket, a ház patyolat tisztaságú, ízletes ebédet főz, a férje meg mindig kivasalt ingben, jóllakottan és elégedetten mászkál. Próbáltam megfelelni, de a férjem, Zoltán, méltányolna az erőfeszítéseimet? Szokta a luxust, hogy mindent én csinálok, és észre sem veszi, mikor már a lábam is remeg a fáradtságtól.
Elegem lett – elegem abból, hogy láthatatlan vagyok, elegem abból, hogy egyedül cipelnem kell a hátamon a világot.A családom példái mindig a szemem előtt voltak. Anyám, nagymamám, nővérem, Enikő – mind tökéletes háziasszonyok voltak, akik csak a családért éltek. Anyám tanárként dolgozott, délben hazaért, főzött aztán éjfélig javított dolgozatokat.
Senki sem tartotta ezt hőstettnek – ez volt az ő „női sorsa”. Apám ma sem tudja, hol a zoknijai. Anyám hozza neki a papucsot, terít az asztalra, felszolgálja a vacsorát. Soha nem láttam, hogy porszívózna vagy felmosna. Persze, keményen dolgozott, későn ért haza, de jól kereste a pénzt. Emiatt vevett nekem és nővéremnek lakást.
Anyám dolgozhatott volna, de úgy gondolta, fontos a közös kasszához is hozzájárulnia. Így tanulta nagymamától, és így nevelt minket.Enikő, az öt évvel idősebb nővérem, mindenben anyám után élt. Tanárként végzett, két gyereket szült, és a házuk a rend példaképe volt. Amikor meglátogattam, minden csillogott: a gyerekek ápoltak, a ház tiszta, az asztalon frissen sült sütemény.
A házasság után én is ilyen családot szerettem volna. Tökéletes feleség akartam lenni, mindent egyedül csinálni. De Zoltán – ellentétben apámmal vagy nővérem férjével – nem keresett sokat. Gyakran későn ért haza, de a fizetése nem fedezte a kiadásainkat. Nyugtattam, mondtam neki, hogy tehetséges, és egyszer majd karriert fog építeni. Közben én meg forgolódtam, mint a mókus a kerékben.
Zoltán nem segített a házimunkában. A házasság előtt a szüleivel élt, és anyósa, Margit néni, óvta a fiát az „asszonyságos” dolgoktól. Az ő világában a férfi javít, szerel és nehezebb dolgokat cipel. Persze Zoltánnak gerincsérve volt, úgyhogy a nehéz emelgetés is kiesett.
Nyolc év alatt egyetlen rekonstrukciót csináltunk, és azt is egy munkacsapattal. Én meg küszködtem, hogy minden tökéletes legyen: takarítottam, főztem, mosottam, vasaltam. Szerettem volna én is „jó asszony” lenni, de minden nap egyre kevesebb erőm maradt.
Két évvel ezelőtt megszületett a második gyermekünk. A terhesség és a szülés is megviselt, alig bírtam járni, de Zoltán ahelyett, hogy támogatott volna, folyton morogva talált hibát. Nem ízlett neki a leves, nem volt kivasalva az ingje, poros volt a polc.
Én meg, kimerülten, a kisbaba a karomban, próbáltam ugyanúgy továbbhúzni mindent, mint eddig. Anyám és anyósom egy szóval támogattak: „Ez mindegyik nő dolga, ne panaszkodj!”. Pedig egyre inkább úgy éreztem, fulladok a nyomásuk alatt.
Aztán jött a fordulat. A hétéves fiam, Milán, egyszer csak megtagadta, hogy felpakolja a játékait, mert „ez női munka, anya majd megcsinálja”. Apja szavait ismételte. Akkor valami eltört bennem. Másnap talán csak legyintettem volna, de akkora harag öntött el, hogy sírva fakadtam, és nem bírtam abbahagyni.
Nem hiszti volt – ez volt a kiáltás a lelkemből, aki már nem bírta, hogy senki sem látja meg. Egy óra múlva sikerült magamhoz térnem, de tudtam: többet nem megy ez így.
Este megpróbáltam beszélni Zoltánnal. Megnyugodva akartam elmagyarázni, mennyire nehéz nekem, mennyire megfulladok a teher alatt. Nem vártam, hogy ő vegye át a munkámat – csak annyit, hogy néha bevásároljon, vigyázzon a gyerekekre, hogy zuhanyozhassak, vagy egyszer-kétszAzóta is megvárom, hogy Zoltán végre megértse: a házasság nem egyedül az én vállamon nyugszik, hanem közös munka, és ha ez nem változik, akkor inkább egyedül – de önmagamként – élem tovább az életem.
