Az autó hirtelen fékezett és megállt. László komoly fiatalember volt, így az, hogy furcsa módon megszánt egy ismeretlen lányt az út szélén, teljesen szokatlan volt tőle.
A hétvégi házas telek, ahol Lászlónak és édesanyjának egy kényelmes kis otthona volt, 15 kilométerre helyezkedett el a várostól. Nyáron ott élni egyszerűen egy élmény volt, és László mindig reggel hét körül indult munkába, mert akkor az utak még üresek voltak, és az erdő körülölelte a környéket kellemes gondolatokat ébresztve.
A lány odaszaladt az autóhoz, és mosolyogva bekukkantott a lehúzott ablakon.
– Jó napot! – csendült fel vidáman. – Elvinne a városba?
– Nem fél beszállni egy ismeretlen férfi autójába az erdő közepén? – kérdezte akaratlanul is mosolyogva László.
– De miért is félnék magától – válaszolta a lány – amikor ilyen drága autója van, és olyan jó szívű szemei. Miért akarna maga rosszat tenni velem egy ilyen autóval és ilyen szívvel?
László jóízűen nevetett. Ilyen naivitással már rég nem találkozott, és őszintén szólva azt hitte, hogy ez a fajta egyszerűség már nem is létezik.
A faluból származó Lujzi volt nyílt és bizalommal teli. Amikor László három héttel azután, hogy megismerkedtek, megkérte a kezét, habozás nélkül igent mondott. Olyan komolynak és sármosnak látta ezt a fiatalembert.
„Pont ahogy nagynéném, Magdi megjósolta” – gondolta magában Lujzi, erősen szorítva László kezét, miközben aggódva figyelte László édesanyját, akinél a közelgő esküvő híre kisebb földindulásként volt.
Az esküvő után Lujzi és László László városi lakásába költöztek. A hétvégi házban lakni nem volt túl kényelmes, és László édesanyja, Viktória asszony, különösebb szeretetet sem táplált a menyéhez.
– Meglepődöm rajtad, fiam – mondogatta gyakran Lászlónak, amikor az meglátogatta – tényleg ez a falusi szépség volt a legméltóbb választás az egész környezetedben? – sóhajtozott, miközben gyönyörűen becsavart haját rázta.
László mosolygott, de anyjával nem vitatkozott. Nem akarta elmagyarázni, mennyire békés és elégedett volt a kis, kényelmes családjában. Édesanyja hideg és tartózkodó nő volt. Ezért Lászlónál a nyílt és gyengéd Lujzi valami anya és feleség egyben volt.
Eltelt néhány év. Lujzinak és Lászlónak született egy elbűvölő kislánya, Mara. Lujzi rajongott érte, és még a nagymama is kezdett megengedőbb lenni. Látta, hogy Lujzi mennyire szereti és kényezteti a fiát, és hogy okosan és felelősségteljesen neveli a lányát. Viktória asszony bár kemény és néha még némileg cinikus volt, de képes volt felismerni hibáit.
Ezért László egyáltalán nem lepődött meg, amikor egy szép napon anyja megenyhült, és meghívta Lujzit és a kis unokát, hogy pár napot töltsenek a nyaralónál.
– László, félek tőle – nyafogott Lujzi, miközben bármilyen kifogást keresett, hogy ne menjen anyósához.
– De hát nem eszik meg – nevetett László, és gyengéden megcsókolta feleségét a nyakán.
– De igen, meg fog enni – sopánkodott Lujzi – és Marát is elfogyasztja majd hozzá. Te meg aztán siránkozhatsz majd itt, de akkor már késő lesz – győzködte Lujzi és egy könnycseppet is ejtett az alakért.
De semmi sem segített. László elvette feleségétől a kosarat, beültette az élénk kék szemű Marát, betolta a helyére az ellenálló nejét, és az egész család csevegve és vitatkozva útnak indult.
Viktória asszony őszintén örült a vendégeknek. Mosolygott Lujzira, és a fiatal nő megértette, hogy a háborúnak vége. Ettől a pillanattól kezdődött csodálatos barátságuk. Napról napra egyre közelebbi és bizalmasabb lett a kapcsolat anyós és menye között.
Lujzi munkába állt, Mara pedig gyakran maradt Viktória asszonynál, aki könyveket olvasott neki, zongorázni tanította és angol nyelvi foglalkozásokat tartott. Viktória asszony ugyanis tolmács volt, és a kíváncsi kislány lelkesen hallgatta a külföldi utazásokról szóló szórakoztató történeteket és az érdekes emberekkel való találkozásokat.
Eltelt még néhány év. Egy nap Lujzi és Mara váratlanul látogattak el Viktória asszonyhoz. Lujzi lefogyott és furcsán feszült, szótlan volt.
– Lujzi, mi történt – kérdezte Viktória asszony együttérzően – remélem, nem vagy beteg.
Lujzi felsóhajtott, leült egy székre és keservesen sírni kezdett.
– László már fél éve nem él velünk – mondta végül könnyek között, nehezen – régebben csak néha nem jött haza. Azt mondta, sokat dolgozik. Aztán napokra tűnt el. Jött, átöltözött, Marát megcsókolta, engem ellökött és újból elment. Először azt hittem, a munkahelyén van valami gond. Már szinte egy éve nem kaptunk tőle pénzt. De ez nem számít. Nővérként elég jól keresek.
Ez elég nekünk. De aztán egyszer csak csöngettek az ajtón, kinyitottam, és egy hölgy állt ott. Szép, ápolt. Kalapban. Drága táskával. Ilyet csak a tévében láttam – Lujzi kissé megnyugodott, mély levegőt vett és folytatta: „Te” – mondja – „csóró vagy, és nem vagy párja Lászlónak. Mostantól velem fog élni, és te takarodj ki a lakásból és vidd a buta lányodat is. Nélküle is bőven van mivel foglalkoznunk.”
– Én nem vagyok buta és nagyon is jól nevelt vagyok – szólat meg Manka hirtelen, és sértődötten elfordult. Viktória asszony és Lujzi nem hallották, hogy Manka csendben besomfordált a konyhába, és már egy ideje hallgatta a felnőttek beszélgetését.
– Persze, hogy nem vagy buta – erősítette meg Viktória asszony, és kihúzta magát. – Okos és jól nevelt kislány vagy. Ezért együtt fogunk élni, és anyádat is magunkkal visszük.
Lujzi letörölte a könnyeit, és meglepetten nézett Viktória asszonyra.
De a vaslady már eldöntötte. Amikor fia közölte vele, hogy elválik, és reméli, hogy édesanyja hamarosan átruházza az örökséget a házzal kapcsolatban, Viktória méltósággal és nyugalommal fogadta. Az örökség ugyanis már valóban át lett íratva.
Csak Viktória asszony elfelejtette közölni fiával, hogy a ház új tulajdonosai az exfelesége és a kék szemű Manka lettek, aki éppen boldogan és gondtalanul borzolta a nagymama szépen rendezett kedvenc haját.
