A narancs és fahéj illata újra ott van. Az otthon meleg, de a levegő tele van csalfa ígéretekkel, mint egy hamis ölelés. A konyhában állok, a cheesecake, mintha csak egy hűvös szobor lenne, gőzölgőn pihen a asztalon.
Ismét, századszor nézem át a receptet, mintha az megvédene a végítélettől. „Masha, mi a baj?” Andrés hangja átvágja a csendet. „A vendégek várnak!” A kezeim remegnek, ahogy a tortát vágom. Minden szelet egy hajszálnyi tökéletesség.
A tökéletesség az egyetlen fegyverem. Friss málnával díszítem, a tányérokat gondosan tálalom. Minden úgy van, ahogy kell. Muszáj, hogy úgy legyen. Belépek a nappaliba, a tálcát, mintha egy áldozati oltárt cipelnék, kezembe fogva.
Andrés családja boldogan beszélget, a nevetés könnyedén terjed a szobában. De az anyja hidegen mér rám egy pillantást. „Ah, itt van a mesterszakács!” Andrés gúnyos mosolya élesebb, mint egy hideg penge.
„Remélem, most nem lesz megint valami katasztrófa.” A tányérok között osztom el a desszertet. Andrés lassan, élvezettel mártja a kanalat a cheesecake-be. A szívem hevesen ver. Kipróbálja. Egy pillanatnyi csend.
Aztán jön a színpadi sóhaj. „Komolyan? Ez a legjobb, amit csináltál? Szárazabb, mint a Szahara. Masha, van egyáltalán füled, amikor elmagyarázom, hogyan kell sütni?” Próbálok megszólalni, de nem hagyja. „A hőmérséklet 160 fok, nem több.
Még egy gyerek is megjegyzi. De te?” Felsóhajt. „Néha azon tűnődöm, nem lett volna jobb, ha egy olyan nőt választok, aki tud főzni.” Nevetés tölti meg a szobát. Az anyja színlelve szánakozik. „Andrés, ne légy túl kemény. Mégis próbálkozik.”
Próbálkozás. Próbálkozás? Ott állok, a tálcával a kezemben, az ujjaim feszesek és fehérek. Valami elpattan bennem. Csendben. Véglegesen. Menekülök a konyhába, a szavak visszhangoznak, összefonódnak a falióra kattogásával.
Meddig még? Hányszor még? De ma valami más van. Este, miután a vendégek elmentek, hosszú ideig bámulok a tükörbe. Nézem az arcomat. A sápadt bőrt. Az élettelen szemeket. A lelógó vállakat. Már nem ismerek rá.
Aztán hallom őt. Andrés hangját a nappaliból. Telefonál. Nevet. „Igen, képzeld el. Megint elrontotta. Esküszöm, lassan elveszítem az eszem ezzel a nővel…” Csend. Kristálytiszta csend. Elég. Soha többé.
„Masha, megőrültél?” Andrés szemei tágra nyílnak, a lélegzete zihál. A csuklójára tett bilincsek mélyen bevágódnak a bőrébe. „Tedd le ezt azonnal!” Úgy nézek rá, mintha egy ritka bogár lenne, üveglapon. Először érzem azt, hogy ő… kicsi.
A kezeim nem remegnek többé. „Tudod, kedvesem,” mondom halkan, miközben az ujjaim átcsúsznak az arcán, „tíz év hosszú idő. Elég idő ahhoz, hogy megsüssem a tökéletes cheesecake-et. De bármit is teszek – mindig találsz okot, hogy lemondj rólam.”
A pillantása megzavarodik. „Masha, csak vicceltem!” Halk nevetés. „Viccelni? Az is vicc volt, amikor az esküvőnk előtt azt mondtad, hogy még a virágcsokrot sem tudom eldobni rendesen? Vicc volt, amikor a szüleim előtt azt mondtad,
hogy annyira alkalmatlan vagyok, hogy nem tudok teherbe esni?” Az arca elsápad. „Három vetélés, Andrés. Három. És te viccet csináltál belőle.” Felpattanok, lassan átsétálok a szobán. A reggel már kezd derengeni. Az óra kattogása vágja át a levegőt.
„Nézd csak,” mondom, miközben egy régi fényképet tartok elé. „Ez voltam, tíz éve. Boldog. És itt…” Mutatok egy képre, ami tavaly szilveszterkor készült. „Látod a különbséget?” Lenyel egy torkolati fájdalmat. Néma marad.
Kiválasztok egy bőröndöt a szekrényből, és elkezdem pakolni a dolgaimat. Nyugodtan. Módszeresen. „Mit csinálsz?!” A hangja remeg a pániktól. Ráfordulok. „Elmegyek.” Kiabál. Könyörög. Fenyeget.
De már nem hallom. Már rég elmentem. Kint, az ajtó halkan kattogva záródik mögöttem. És minden egyes lépéssel a reggeli levegőben egy láthatatlan teher gördül le a vállaimról. Elmegyek az új életem felé.
