A fiuk és a menye kitették az öreg apát a saját házából. Az öregember már majdnem megfagyott, amikor valami mancs érintette meg az arcát.
Bálint egy jéghideg padon ült Szeged környékén egy parkban, és reszketett a dermesztő hidegtől. A szél úgy süvített, mint egy éhes vadállat, a hó nagy pelyhekben hullott, és az éjszaka végtelen fekete ürességnek tűnt.
A semmibe bámult maga előtt, képtelen volt felfogni, hogyan történt, hogy ő, aki saját kezével építette fel az otthonát, most olyan feleslegessé vált, mint egy kidobott holmi.
Néhány órával korábban még ott állt abban a házban, amit egész életében ismert. De a fia, Áron, ridegen nézett rá, mintha idegen lenne, nem pedig az apja.
— Apa, nekünk Ágival már szűkös itt, — mondta minden érzelem nélkül. — Amúgy is, már nem vagy fiatal, jobb lenne neked egy idősotthonban vagy valami albérletben. Hiszen van nyugdíjad…
Ági, a menye, mellette állt, némán helyeselve, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
— De… ez az én házam… — Bálint hangja nem a hidegtől, hanem a belső fájdalomtól remegett.
— Te magad írtál mindent a nevemre, — Áron vállat vont hideg távolságtartással, hogy Bálint lélegzete elakadt. — A papírok alá vannak írva, apa.
Ekkor az öreg rájött, hogy nincs mása.Nem kezdett vitatkozni. Valami vagy büszkeség, vagy kétségbeesés arra késztette, hogy egyszerűen hátat fordítson, és mindent hátrahagyjon, ami kedves volt számára.
Most itt ült a sötétben, egy régi kabátba burkolózva, és a gondolatai össze-vissza kavarogtak: hogy történhetett, hogy bízott a fiában, felnevelte őt, mindenét odaadta, végül mégis felesleges lett? A hideg a csontjáig hatolt, de a lelki fájdalom erősebb volt.
És hirtelen megérezte az érintést.
Egy meleg szőrös mancs finoman ráhelyeződött a jéggé dermedt kezére.
Előtte egy kutya állt — hatalmas, szőrös, barátságos, szinte emberi tekintetű szemekkel. Figyelmesen nézett Bálintre, majd az orrát a kezéhez nyomta, mintha azt suttogná: „Nem vagy egyedül”.
— Honnan kerültél ide, barátom? — suttogta az öregember, visszatartva a torkát szorító könnyeket.
A kutya csóválta a farkát, és óvatosan megragadta a kabátja szélét.
— Mit akarsz? — csodálkozott Bálint, de a hangjában már nem volt ott a reménytelenség.
A kutya makacsul húzta, és Bálint, mélyet sóhajtva, úgy döntött, hogy követi. Mit veszíthetett volna?
Néhány havas utcán haladtak át, amikor kinyílt előttük egy kis ház ajtaja. A küszöbön egy sálba burkolózott nő állt.
— Gazsi! Hol jártál, te rosszcsont?! — kezdte, de amikor meglátta a reszkető öreget, megrémült. — Uram, jól van?
Bálint meg akarta mondani, hogy meglesz, de csak egy rekedt sóhaj tört elő a torkából.
— Hiszen meg fog itt fagyni! Jöjjön gyorsan be! — ragadta meg a kezét, és szinte erőszakkal húzta be a házba.
Bálint egy meleg szobában tért magához. A levegőben frissen főzött kávé és valami édes, talán fahéjas kalács illata terjengett. Először nem értette, hol van, de a testében szétáradó melegség elűzte a hideget és a félelmet.
— Jó reggelt, — hallatszott egy szelíd hang.
Megfordult. A nő, aki megmentette őt az éjjel, egy tálcával a kezében állt az ajtóban.
— Eszternek hívnak, — mosolygott rá. — És önt?
— Bálint…
— Nos, Bálint, — mosolya szélesebb lett, — Gazsim ritkán hoz haza valakit. Szerencséje van.
Gyenge mosollyal válaszolt.
— Nem tudom, hogy köszönhetném meg…
— Mesélje el, hogyan került az utcára ebben a dermesztő időben, — kérte, miközben letette a tálcát az asztalra.
Bálint habozott. De Eszter szemében annyi őszinte érdeklődés volt, hogy hirtelen mindent elmondott: a házról, a fiáról, arról, hogyan árulták el azok, akikért élt.Amikor befejezte, nehéz csend telepedett a szobára.
— Maradjon velem, — mondta váratlanul Eszter.
Bálint csodálkozva nézett rá.
— Micsoda?
— Egyedül élek, csak én és Gazsi. Hiányzik valaki, aki mellettem van, önnek pedig otthon kell.
— Én… nem is tudom, mit mondjak…
— Mondja azt, hogy ‘igen’, — újra mosolygott, és Gazsi, mintha egyetértene, az orrát Bálint kezéhez nyomta.
És Bálint ekkor jött rá: új családra talált.Néhány hónappal később, Eszter segítségével, bírósághoz fordult. Azok a papírok, amiket Áron írattatott alá vele, érvénytelenek lettek. A háza visszakerült hozzá.
De Bálint nem ment vissza oda.
— Már nem az én helyem, — mondta halkan, Eszterre nézve. — Vigyék csak.
— Jól van ez így, — bólintott Eszter. — Mert az otthonod most már itt van.Bálint a kutyára, a barátságos konyhára és a nőre nézett, aki melegséget és reményt adott neki. Az élet nem ért véget — most kezdődött igazán, és hosszú évek után először érezte úgy, hogy újra boldog lehet.
