A nevem Anna Kovács, és Tatán élek, ahol Komárom-Esztergom megye őrzi a maga bájos tereit és csendes utcácskáit. Amikor kollégám, Sándor karjaiba kerültem, a szívem boldogságtól dalolt. Akkoriban arról álmodtam, hogy én leszek az egyetlen, az ő szeretettje. Álmom valóra vált, de keserű szájízzel – meg kellett osztoznom rajta a feleségével, Máriaval.
Nemrég kezdtem el a cégnél dolgozni, és rögtön Sándorral küldtek el egy budapesti üzleti útra, hogy lebonyolítsunk egy fontos szerződést. Sikerrel jártunk, és a megállapodás után Sándor felvetette: „Igyunk meg valamit? Nem mindennap kötünk ilyen jó üzletet.” Boldogan beleegyeztem.
Ültünk a szállodai bárban, rendeltünk egy kis whiskyt, és az alkohol feloldotta a nyelvünket. A beszélgetés folyt, mint a folyó, és váratlanul megcsókolt. Meglepődtem, de nem utasítottam el.
A liftben olyan szenvedéllyel szorított magához, hogy nem ellenkeztem – a lehelete jobban megrészegített, mint a whisky. Az éjszaka a szobájában varázslatos, felejthetetlen, tűzben gazdag lett.
Miután visszatértem Tatára, nem tudtam magamban tartani, és megosztottam kolléganőmmel, Eszterrel – benne úgy bíztam, mint egy testvérben. „Ne szeress bele!” – szakította meg gyorsan. „Miért?” – csodálkoztam. „Nős.” Szavai úgy vágtak belém, mint a villám.
Sándor csak 27 éves volt, nem hittem el, hogy már megházasodott – manapság a férfiak ritkán nősülnek ilyen fiatalon. Kérdőre vontam, és ő nem köntörfalazott: „Igen, egy éve házas vagyok.” De ez nem állított meg minket. Szeretők lettünk. Találkozóink az öröklött nagyszülői lakásban titkos szertartásokká váltak. Minden nappal jobban belemerültem.
Egy vasárnap reggel, miközben mellette feküdtem, előhozakodtam azzal: „Sándor, válj el. Velem jobb lesz neked, mint vele.” Szomorúan nézett rám: „Szeretlek, de nem tehetem.” „Miért?” – törtem ki. „Súlyosan beteg.” Megdermedtem. „Mi van vele? Miért hallgattál?” – recsegett a hangom. „Mellrákja van, nemrég derült ki. Nem hagyhatom most magára.”
Szavai fájtak, de megértettem: ilyen helyzetben szüksége van rá. Megsajnáltam Máriát. Amikor mondta, hogy csütörtökön műtik, egész nap imádkoztam érte, őszintén, könnyek között. A kórházból való kiengedése után Sándorral már nem találkoztunk – tudtam, hogy a helye a felesége mellett van.
Eltelt négy hónap. Sándor egyszer sem hívott találkozóra. Megkérdeztem, mi az oka. „Mária még mindig rosszul van, lehet, hogy újra kell operálni” – felelte fáradtan. „Értem a fájdalmadat, de gondolj rám is” – mondtam. Bólintott: „Igazad van, hétvégén kitalálunk valamit.” Szombaton találkoztunk a megszokott lakásban.
Az éjszaka szenvedéllyel teli volt. De mielőtt elmentem, újra a válásról beszéltem. Az arca elsötétült: „Sosem teszem meg. Ő a főnököm húga.” Megmerevedtem. „Szóval ez az igazság! És a rák – kitaláció?” Csendben maradt és elment, mielőtt még tovább vitázhattunk volna.
Pár nap múlva egy csinos barna nő érkezett az irodába. Sándort kereste. Eszter a szobájába vezette. „Ki ő?” – suttogtam később Eszternek. „A felesége” – válaszolta. Kitaláltam egy kifogást, beléptem hozzájuk, mintha papírokat keresnék, hogy láthassam őt. Mária nemcsak hogy egészségesnek tűnt, de sugárzott a szépségtől, magabiztosságtól, eleganciától.
Mellette szürke egérnek éreztem magam. Visszatérve megkérdeztem Esztert: „Hallottad, hogy rákos?” „Nem, ez butaság, mindenki tudná” – mondta határozottan. Ekkor ért utol a felismerés: az elejétől fogva hazudott nekem.
Hamarosan gyengülni kezdtem, rosszulléteim voltak. Panaszkodtam Eszternek, és ő azt javasolta: „Talán terhes vagy?” Legyintettem, de megcsináltam a tesztet – két csík lett. A nőgyógyász megerősítette: a második hónapban járok. Sokkban voltam. Emlékeztem az éjszakára – nem védekeztünk. Gondolataim összezavarodtak: megtartsam a gyereket vagy sem? Felhívtam Sándort.
„Csak csinálj abortuszt!” – mondta hidegen. „Nem teszem” – válaszoltam határozottan. „Akkor elérhetem, hogy kirúgjanak” – fenyegetett meg. „Nem ijesztesz meg” – csattantam fel. Dacból úgy döntöttem, megszülöm. Azt hittem, csak blöfföl. De nem – kitettem a szűröm. Egy barátnőm bátyja könyvesboltjába vett fel eladóként. Nem akart terhes nőt alkalmazni, de megszánt.
A lányom hét hónapra született – gyenge volt, de életre való. Sárának neveztem el, az apja, Sándor után. Neki nem mondtam el. És valószínűleg soha nem fogom. Cserbenhagyott, a legfélelmetesebb pillanatban magamra hagyott a gyerekkel, munkanélkülivé váltam. Álmomban látom az arcát – szép, hazug – és a szívem összeszorul.
Ő a feleségét, a karrierjét választotta, engem kihúzott, mint egy felesleges oldalt. De nem törtem össze. Nevelem a lányomat, küzdök érte, még ha minden nap a sorssal való harc is. Hadd éljen az ő hazugságával, én pedig Sáráért élek – ő a fény a sötétségben.
