„Miért lenne szükséged lakásra, ha úgysem éled meg a nyarat…” — ezek voltak az utolsó szavai Gábornak, amikor elhagyta Annát, magára hagyva őt betegségének árnyékában. Most, hat hónappal később, ismét ott állt az ajtaja előtt, és ő, a zár mögött megbújva, sötét karikákkal a szeme alatt, nem találta az erőt, hogy beengedje.
A betegség, amely egykor visszavonulni látszott, bosszúálló makacssággal tért vissza — és ezúttal nem akart távozni.
Emlékezett, ahogy az orvos a szemébe nézett, és azt mondta: „Legfeljebb egy hónapja van.” Sem könnyek, sem pánik — csak üresség és csend, amivel a város utcáin bolyongott, ahol az élet megállíthatatlanul haladt tovább.
És most újra ő — Gábor, a volt férje — az ajtó előtt. Tegnap még teher volt neki, ma csupán egy formaság az örökséghez vezető úton. Magabiztosan, drága parfümtől illatozva mondta:
— Írd át rám a lakást. Úgysem lesz már szükséged rá…
Anna üres tekintettel nézett rá. Úgy tűnt, már nincs ereje vitázni. De másnap reggel a közjegyző irodájában találkozott egy idős asszonnyal, akit Évának hívtak. Az ő unokája — egy súlyosan beteg kisfiú — csodára várt, vagy legalábbis egy eladható otthonra, hogy megkaphassa a kezelést.
És Anna döntött. Véglegesen. És őszintén.
A papírokat nem Gábor javára írta alá, hanem Éváéra. Otthona most új esélyt jelentett az életre — nem neki, hanem a kis Misi számára.
Gábor kiabált, átkozódott, ököllel hadonászott a levegőben. De Anna hallgatott.
Hajnalban, a tavaszi nap gyengéd sugarai alatt, a szíve csendesen megállt. És a kezében ott volt Éva meleg, reszkető tenyere.
— Fogadd be, Uram, ezt a tiszta lelket országodba… — suttogta Éva könnyei között.
És a folyosón, ahol tegnap még düh és kapzsiság visszhangzott, ma csak egy gyermek halk sírása hallatszott — és egy hála, szinte angyali tisztaságban.
