Több mint 35 éve élek együtt a feleségemmel, Klárával. Nemrég léptem át a 60. életévemet, míg ő éppen 56 éves lett. Van egy közös gyermekünk, a fiunk, Ákos, de ő messze lakik, Pécsen, és ritkán látogat haza, akár egy vándor, aki csak elvétve tér vissza.
Majdnem hét éve költözött el otthonról, és azóta egy feneketlen űr tátong a lelkemben, ami lassan felemésztett. Egyszer csak, mint villámcsapás a sötét éjszakában, rádöbbentem, hogy az asszony, akivel megosztom az életemet, idegen számomra: soha nem volt köztünk valódi kapocs, és ez a felismerés úgy sújtott le rám, mint egy viharos szélroham.
Évek óta próbáltam rábeszélni Klárát, hogy adjuk el unalmas budapesti lakásunkat, és költözzünk végleg egy csendes faluba a Balaton-felvidéken. Vágyakoztam a friss levegőre, a végtelen sétákra a dombok között, és arra, hogy magam mögött hagyjam a város örökös zaját. De ő hajthatatlanul elutasította, a hangja éles volt, mint egy kés, ami a szívembe döfött.
Végül kompromisszumra jutottunk: vettünk egy nyaralót Balatonfüred közelében, ahol a nyarakat töltöttük. Amikor megérkezett a tavasz, úgy menekültem oda, mintha a szabadságomért futnék, míg Klára kelletlenül követett, mintha kényszer alatt cselekedne.
Klára megvetett mindent, ami a vidéki élethez tartozott. A zöldségek ültetése vagy a bokrok gondozása undort váltott ki belőle, mintha pokoli büntetést róttam volna rá. A betakarítási időszak valóságos rémálom volt számára, és ha szóba hoztam a befőzést vagy a téli készletek elrakását, olyan csenddel válaszolt, ami dermesztőbb volt, mint a téli fagy.
Csak az számított neki, hogy a televízió működjön: órákon át elmerült a sorozataiban, egy másik világ foglya lett, ami nem az enyém volt. Én viszont keményen dolgoztam a telken: kerítést építettem, földet túrtam, éltem. Klára egész nyáron a házban kuksolt, mint egy rab, akit a saját unalma tart fogva.
Néha segítséget kértem tőle, de akkor hirtelen betegségek törtek rá. Fejfájás, hátfájás, kimerültség – minden előjött, mint egy átok, amint megszólaltam.
A magány lassan elemésztett. Nem volt miről beszélnünk, nem maradt köztünk semmilyen híd. Amikor eljött az ősz, minden összedőlt, akár egy kártyavár a viharban. Én vissza akartam térni a nyaralóba, de Klára hajthatatlanul tiltakozott a város elhagyása ellen.
“Menj egyedül, ha ennyire akarod!” – kiáltotta, és a szemeiben kegyetlen öröm villant, amikor arra gondolt, hogy megszabadul tőlem. Gyűlölte a faházat, a kályha begyújtását, mindent. Régen, amikor katona voltam, követett a legeldugottabb helyekre is, és elviselte a laktanyák zord körülményeit panasz nélkül.
Most viszont úgy űzött el, mintha egy elhasznált rongy lennék, és a fájdalom úgy hasított belém, mint egy tőr. Megígérte, hogy meglátogat, de két hónap elteltével sem mutatkozott. Néha barátok jöttek, és a jelenlétük olyan volt, mint egy fénysugár a viharos éjszakában.
Aztán megismertem őt: a nyaraló szomszédasszonyát, Esztert. Egy 55 éves egyedülálló nő volt, akinek mosolya megolvasztotta a jeget, és lelke fényt hozott a legsötétebb pillanatokba is. Gyönyörű volt, élettel teli, és hamarosan éreztem, hogy ellenállhatatlan erő vonz hozzá, akár egy forgószél.
Volt, aki ostoba öregemberi fellángolásnak nevezte volna, az utolsó kétségbeesett próbálkozásnak, hogy megragadjam az életet. De számomra ez valóságos tűz volt, ami belülről égetett.
Próbáltam közeledni hozzá ostoba bókokkal és bátortalan gesztusokkal, de ő elutasított, mint egy sziklaszilárd fal. “Nem kezdek házas férfiakkal” – mondta határozottan, és a szavai úgy csaptak le rám, mint egy mennydörgés.
Mégis barátság szövődött köztünk. Alkonyatkor teáztunk, és ő házi süteményeket hozott, amelyek illata melegséget és boldog emlékeket idézett. Karácsonyra nagy lakomát készítettem, abban a reményben, hogy Klára felbukkan. Az asztal roskadozott az ételektől, amikor megszólalt a telefon: újabb kifogás, újabb panasz az egészségéről.
A csalódás úgy nyomott agyon, mint egy sziklatömb, de ekkor Eszter bekopogott. Azon az éjszakán nálam maradt, és ettől a pillanattól minden megváltozott. Szeretők lettünk, és egyre ritkábban tértem vissza Budapestre. Klárának azt mondtam, hogy “a kerttel foglalkozom” vagy “dolgokat javítok”, de valójában új életet építettem Eszterrel.
Titkolózni próbálunk, de egy ilyen kis faluban a pletykák úgy terjednek, mint a futótűz. A szomszédok gyanakvó pillantásokat vetnek ránk, és érzem a rosszallásukat, mint egy súlyos árnyékot a vállaimon. Hamarosan meg kell mondanom Klárának az igazat.
Ez megkönnyebbülést hozhatna neki: nem kell tovább a szenvedő feleség szerepét játszania, sem úgy tennie, mintha érdekelném. Végre szabad lehet, talán talál valami fontosabbat az örökös sorozatoknál. De rettegek a következményektől.
Mit fognak szólni a barátaink? Ki mellé állnak majd? És Ákos? Hogyan fogadja, ha megtudja, hogy a szülei külön utakon járnak? Eszterért is aggódom. Itt a faluban a nyelvek élesek, és a nők csak egy apropóra várnak, hogy pletykákkal széttépjenek minket.
A jövő rémít, a bizonytalanság szorítja a mellkasomat, akár egy vasmarok, de évtizedek óta először érzem, hogy élek. Ennyi év sötétség után végre megtaláltam az örömet – és nem engedem el soha.
